Óva intenek tőle, vagy szelídebben: gonosz boszorkánynak nevezik. Hallottam számos ügyfélről, aki miatta hagyta ott ezt a jó kis könyvelőirodát. Pedig ők fizetnek, ők voltak a főnökök. 

Egy jótékonysági rendezvényen találkozunk. Ő bocsánatkérően kezdi bizonygatni, hogy az ilyesmire szükség van, alig hoz valamit, s mekkora energiába került megszervezni, a múltkor is alig nyolcvanezer jött össze, de szükség van rá, hogy látható legyen a szervezet, meg sincs alakulva még, most folyik a bejegyzés, neve sincs.

Átváltottam egy korlátlan csomagra. Most már bármennyit sírhatok – mondja hidegen, mint aki messziről nézi, amit csinál.  De azért bármennyire korlátlan, sosem több, mint óra egy beszélgetés. Egy héten egy óra. Annyi szokott lenni. Szokott volt. Mert sajnos már nem sír.

I am very close to it – írja az e-mailben. Hogy nagyon közel van már hozzá. To find her. Hogy megtalálja őt. Őt, nőnemben. Már nagyon közel vagyok hozzá, hogy megtaláljam. Évek óta nem hallottunk egymásról, most kerestem fel, valami praktikus ügyben. Úgy kezdtem a levelem, hogy talán emlékszik, Lublinban találkoztunk pár éve. Tudtam, hogy emlékszik. Vagyis reméltem. Én mindenesetre emlékszem.

Ha legalább elmondaná a neve történetét. Mert csakis így lehetett: a ringó bölcső fölött a szülei összenéznek, boldogan mosolyognak, hát itt az elsőszülött, végre! És lány, lány! – örvendez az apa, és milyen nagyszerű, hogy be sem rúgott még, gondolja anya az apáról, pedig harmadik napja hazahozták a kórházból a babát.

És akkor végül hogy tetszett elkezdeni írni? – kérdezném. Mert hiszen ez a végső kérdés, azért jöttünk, hogy megtudjuk a titkot, fellebbentsük a fátylat. De még korai kérdezni, alig érkeztünk, csak három óra, ha eltelt, amióta beléptünk. Amúgy sem lehet mindjárt egy kérdéssel rárontani az emberre.

Azt képzelte, hogy ott ül, szépen felöltözve első könyvének ünnepén, mert igen, az ő ünnepe is, mondják, ott ül a könyvhét perzselő forgatagában, ül, dedikál, neve a kis asztalon kitéve, hogy tudják, könyve feltornyozva, jönnek az olvasók, ismerősök, de főleg és elsősorban az ismeretlenek, jönnek, dedikáltatnak, a szerző – írónak még korai volna nevezni – pedig halkan, mosolyogva és zavarban felteszi a mágikus kérdést: – Kinek írhatom?

Nórika és Nanyó, N és N semmiben nem hasonlítanak, egyik huszonöt, másik ötvennel több. Nagyváros és vidék(ről felköltözött), de nem annyira vidék, hogy fejkendős nénike, meg hogy sose járjon szandálban, internet igen, mikró nem. A maga korában Nanyó is egy komplett Nórika volt: darázsderék, ha nem is fűzte magát, de szorosra húzta övét, hegyes melle á la Gina Lollobrigida, szőke loknik, smink, tűsarok, karcsú láb. Most plöttyös a karja, ahogy mondja (plötty – a karon az a lógó hús), has nyilván kötény, bár bő ruhákat visel, fenék nagy, ránc sok, minden itt-ott lóg, csüng.