Tudom, hogy nincs bocsánat, kiáltanám a körút túlsó oldaláról, nincs bocsánat, hogy láttalak összetörve, itt a saját lakásomban egy téli napon, délelőtt, bő két éve, anyámat ki kellett küldenem szegényt, nem értette, mi történt,
a kutya is besomfordált, mint mindig, ha hangosan zokogó embert lát, képen akarja nyalni. És látott már ilyet, ebben a házban szokás.
Valami távoli ösztön üzenhet az állat felé, jó vigasz ez, letörölni-nyalni a másik könnyét. Értékes anyagok vannak benne, a könnyben. Ionok, sók, fehérjék. Fogtam a kezed, J., és nagyon sírtál.
Pedig nem voltunk mi afféle kézfogósak, még puszit sem adtunk, óvakodtunk egymás testétől. Nekem is furcsa, hogy ott ülök, fogom a kezed, de
nem hagyhatok öleletlen egy síró embert, még az utcán is zavarban vagyok olyankor, ha sírni látok egy idegent,
pláne gyereket, rögtön felkapnám. Nem bírom az öleletlenek sírását. De a szeretet nem valami gejzír volt közöttünk J.-vel, csak óvatos kerülgetés. Ami óvatos, az gyanús, nincs óvatos szeretet, én meg gyanútlan voltam akkor, tudatlan vagy reménykedő. Semmi nem történt azon a téli délelőtt, csak némi felfordulás nálunk, ünnepre készülős káosz, nem emelkedett lelkek még, csak valami törmelékes idő, nem tudtuk hogyan használni.
Azt mondtad aztán, szülőként csődöt mondtál. Mert a fiad. És szakadt a gát, zuhantunk együtt. Nem jött vigasz a számra, hogy nem, dehogy, jó anya vagy, miért mondanád ezt – a csődöt. Azóta tudom, van ilyen. Mondtam én is már, mondunk szülőként annyit, főleg csődöt, könnyek is voltak hozzá.
Amikor Zs. telefonált, a boldog idők, mikor még sírt, és volt időnk a korlátlan csomagban beszélni, a gyermeket mindig előre „megszervezte". Kamasz lány, elküldi hát, vagy nincs is otthon, vagy fejhallgatóval zenél, az anyja meg, ha épp enyhe az idő – mert a korlátlan csomagot vagy két évig nyúztuk – kint a teraszon, halkan mondja. Szervezett módon. Egy órán át. Tudjuk, hogy lesz benne monológ, nagy hallgatás, majd sírás, bocsánatkérés, az én suta viccem, s hogy „ilyen vagyok", mondja majd, mielőtt letesszük egymástól kimerülten. És ígéret, hogy többé nem.
Többé nem bántja magát, s hogy most már biztosan magára parancsol és elkezd. Mindent.
Élni. Enni, futni, írni, kötni, kirándulni. Jövő héten megbeszéljük majd: semmi nem lett az ígéretből. Távol vagyunk, ölelés nincs, pedig lenne is, ritkán jön „le", én pedig „fel", inkább a csomagnak hódolunk, az mindig velünk van.
Már nem sírok, ha J.-re gondolok, ahogy súlyos lépteivel elment, húzta magát saját maga után, lassan és vissza-visszanézett, még valamit megbeszélendő, hogy akkor holnap, mint aki nem tud elmenni, vagy holnapután feltétlen, dolgunk van egymással,
valamit ki kell közösen találni, mert a szeretet habarcsa kevés.
Egy projekt, amit meg akart beszélni, a remek ünnepi recept, egy közös főzőcske. Alig tud menni, mint aki nem érti, mi történt vele magával. Hogyhogy azok a könnyek csak úgy, nem is jöttek, de szakadtak, ő meg itt ül, fogja egy ember kezét. Pedig azért látogatott meg, hogy megbeszéljen egy fontos közös projektet. Meg egy ünnepi holland süteményreceptet.
Most sem jött üres kézzel, az elviselhetetlen volna, mindig hozni kell valamit, ha a szív nincs elég tele. S mi lett a projektből: itt áll, sír, mint bukott szülő. Miért bukott meg, mindegy. Azóta tudom, szinte mindennap megbukunk, fogmosás közben, a reggeli ébresztésnél, mindegy. Inkább az a csoda, ha nem. És inkább az a kérdés, megbocsátunk-e magunknak, vagy örökre büntetésben hagyjuk ezt a bukott szülőt.
ég elmenőben, könnyei felszáradtak, mondom: menj haza, adj neki egy pofont azért, amit csinált (kamasz fiú, úgy jött haza, részegen vagy tán volt egyéb is), aztán kérj bocsánatot. Nem így nevelted, mondod. Nem így, hogy ilyet tegyen. Vagy pofon.
Jó, hát nem így. A pofon után bocsánatkérés, sírjatok még egy jót. Cseréljetek könnyet.
J. pedig elment, fogta magát aztán, a könnyek után, és mint aki úgy dönt: soha többé, és nem mutatkozott. Jött az ünnep, morzsoltuk az időt egymás közt, család, szűk és szélesebb, vele pedig csak egy-egy üzenet, hogy hogy vagy, kérdeztem, válasz nem jött. Gondoltam: mélyen. Ha ünnep, akkor mélyen. Főleg, ha családi. Ő pedig: egyszer csak soha többé. Aztán még így-úgy próbálkozom. Erőtlenül. Sértődötten. Menj-te-a-francba, gondolom végül.
Na ugye, hogy nem tudod megbocsátani, hogy a kezed fogtam, beszéltem szépen, legjobb tehetségem szerint hallgattam és beszéltem felváltva, mondtam, hogy sírjál csak, hiszen a sós könnyek tisztára mossák a szemed, azért sós, mondom, és olyan tisztán fogsz látni, nem csak úgy, hogy ostorozd magad, hogy mit tett a gyermeked, de hidd el, a könny kimossa az idegen anyagot, tápanyagokat és igen fontos fehérjéket tartalmaz, mindent látni fogsz, amit elszúrtál. Benne gyógyulunk. Sírni szabad, ebben a házban szokás.
De amikor a korlátlan csomagban mondjuk Zs.-vel már a „halló"-nál felismerem a bajt, a gyenge hangot, olyan erőtlen, sírás után van és tán előtte is, látom a sovány, hideg ujjakat, ráfonódnak a korlátlan telefonra. Olyan jó, hogy vagy a világon, gondolom, mondom is, zavarban vagyok, nem a szerelmem vagy a fiam, hogy ilyet mondjak, de hát ha egyszer jó hogy.
Olyan szar, hogy vagyok a világon, gondolja, s mondja is bátran,
ezt így szépen megbeszéljük, aztán rátérünk a napi boldogtalanságra. Amíg csendben van, még lefagyva, várom, hogy oldódjon, elmesélem, miért nem lettem még öngyilkos. Korlátlan a csomag, mindent elbír. Okunk végtelen volna, mondom, ám a csoda megtartott.
A „még" csak véletlen, inkább olyan retorikai fogás, húzom az időt, míg ő megszólal. Lassan majd feljövünk a mélyből. Egy év, egy másik. Nem észrevétlen olvad a boldogtalanság, nincs is rá magyarázatom, legfeljebb a csoda, de ritkul a forgalom a korlátlan csomagban. De korlátlan.
Olyan jó, hogy vagy a világon, gondolom, mondom is, zavarban vagyok, nem a szerelmem vagy a fiam, hogy ilyet mondjak, de hát ha egyszer jó hogy. Olyan szar, hogy vagyok a világon, gondolja, s mondja is bátran.
