De legalább Caesar női párja, a Juliusé. De nem, nem, a szülők semmiféle császárra nem gondolnak, sem úgy, hogy Caesar, sem hogy császár, a baba simán jött a világra, ugyan nem gyorsan, mert vajúdni kellett sokat, de az orvosnak volt türelme. Mert régen nem volt annyi császár. Júlia pedig már „régen”. Született. Hiszen most 40. Épp 40.
És Júlia? Hogy van? Lehalkítom a hangom, amikor kérdezem. Júlia nincs jelen. Megszoktuk, hogy úgy beszélgessünk róla, mint a betegekről.
Halottakról. Vagy mint akikkel „baj van”.
Ahelyett, hogy felhívnám telefonon, s megtudjam, mi van vele, inkább mástól kérdezem. Legalább kicsit beszélgetünk valakiről, aki nincs jelen, undok pletyka a szájon, terjed, mint a vírus, hogy tudnánk végre szabadulni tőle? Így legalább jóízűen sajnálkozhatunk rajta, kiszáradt szívvel, szegény, szegény, magunkat pedig kicsit fényezzük, mert az ő kárán mi mennyivel jobbak vagyunk. Jobbak s jobban.
Júlia ugyanis egyedül van. Nuku Rómeó. Már elég régóta.
Ez, mondjuk, így 40 felé, azaz 35 után és 45 előtt a legkínosabb, a legszánalmasabb. Mintha itt, épp akkor dőlne el végképp.
Mintha 35-ig volna még némi megengedett fickándozás, jövés-menés a kapcsolatok közt, randizás, bár a „meg kéne már állapodni” parancsa lebeg mint véres kard a fej felett. De 45 után meg már úgyis mindegy, az a vonat, a családépítő, gyermekszülő, örökre elment. 45 után már nőnek sem igen kell lenni, úgy értve, hogy Nőnek, lehet hízni, feneket ereszteni, hajat ritkábban mosni, hisz ki akar 45 éves nővel randizni, it is all over. Nyilván az ő hibája, hogy egyedül. Nem a döntése, hanem hibája. Egyedül van. Nincs társa.
Nem meleg?, kérdezgettük régebben egymást, már-már reménykedve. Egymást kérdeztük, őt nem. Szerinted aszexuális? Ó, hát olyan nincs, állítom nagy hangon, annyira bátran és hangosan, hogy aztán gyanút fogok saját kételytelenségemtől. Régen, egyszer Júlia mintha halkan mondott volna olyat, hogy egy idő után már nem jut eszedbe. A szex. Mert az társ is. Tényleg úgy volna, hogy ha valakinek ma, ebben a csupaszex, csupatest világban nincs nemi élete, az torz, beteg? Rosszabb, mintha nem volna munkája, lakása vagy adóbevallása?
Nő, egyedül, 40. Egy pária. Egy számkivetett. Egyedül van, akkor biztosan önző. Vagy kicsit autisztikus? Vagy közelről elviselhetetlen. Egy hisztérika. Az anyja miatt van, mondogatjuk. Elnyomta.
És főleg az apja miatt, nahát, az meg, világos, micsoda férfiképet hagyott rá… És Júlia amúgy sem tud kötődni. Vagy túlságosan kapaszkodik valakibe. Pedig Júlia láthatóan tud kötődni. Vannak barátai, nem sok, de hozzám is hűséges. Segít, ha kérem, és adni tud, magától, igazán jól adni, fontosat, nagyot.
És örülni. Nagyon szépen örül. Kivételesen szépek a fogai, nagyok, fehérek. Nagyon szép lány, de már nem mondom neki. Nem mondom, mert már nem azt a szépet látom benne. Nem mondom az anyukája hangján,
„hogy lehet az, milyen szép lány, meg okos is, és akkor mégis”.
Ha valakinek nagy teljesítményei vannak és társtalan, bocsánatos. Ha sokat dolgozik, felelős beosztásban, politizál, nagy művészi teljesítményei, komoly sporteredményei vannak vagy terrorista szuperhősnő, az úgy rendben.
De ha nincs semmi, de semmi, csak valami egyszerű, szerény, már-már normális élet, jól végzett, nem méltatlan munkával, barátokkal, nagy alvásokkal, jógagyakorlatokkal, fahéjas szilvalekvár-kísérletekkel, egy keresztgyerekkel meg egy öreg macskával, vasárnapi templommal, kiadós magányos gyaloglásokkal, akkor biztos: valami baj van vele. „Egyedül vagyok, de nem magányos”, mondja, még csak nem is feddőn vagy kioktatóan, hanem mint aki a nyelvhasználatot akarja pontosítani. Már nem kardozik. Sem érte, sem ellene.
Most már nem keresem, hogy miért. Miért nem. Miért lett így, miért van egyedül. Inkább őt akarom megkeresni. Júlia titokban tartja.
Titokban tartja az elképesztő teljesítményeit. Vagyis nem titkolja, csak valahogy nem derül ki. Nem téma. Sosem posztolja.
Nem arra való. Magányügy. A csodának titokban kell végbemennie és maradnia. Az ember hirtelen felhívja, vagy „ráír”, mert azt hiszi, hogy aki egyedül van, mindig ráér, Júlia meg azt feleli, hogy nem, nem jó a szombat, mert túrára megy. A másnap sem biztos, hogy alkalmas, mert ugye a szintidő 36 óra. Mi? – kérdem döbbenten. Mennyi? 120 kilométer. És hát nem tudja, hogy másnap milyen állapotban lesz. A talpa.
Sose félsz egyedül ezeken a túrákon? De, de. A múltkor megrezzent a bokorban egy fekete rigó. Pedig már sok órája gyalogolt akkor, meséli. Megijedt. Majdnem bepisilt. Földbe gyökerezett a lába. Egy rigótól. Röhögünk. Alig tudott továbbmenni. Perceket kellett várnia, amíg megint nekilendült. Én el sem merek indulni. Egyedül. Egyedül mész? Hova? A 120-ra. Ezt csak egyedül lehet.
Épp egy közös útra akartam megkérni. Egy szívességre, de ennek a töredékére. Tanulom tőle, hogyan kell menni egyedül. Térképet olvasni. Változtatni az útvonalon, ha kell. Tájékozódni. Egyedül lenni az erdőben. Egyedül lenni jól. Nem félni. Nem félni. Tudod, mit jelent a nevem?, kérdezem tőle. Bátor meg férfias. Eltalálták a szüleim, mi? Te szereted a tied? Mit, a Júliát? Ja, nem. Utálom. Vagyis. Régen utáltam. Megszoktam. Már nem harcol se érte, se ellene.
