Ő egyfolytában beszél, miközben intéz, szervez, gyűjt, oszt, néha pedig, ritkán, vigasztal. Ha nincs kályha, mondja egy négy gyerekes család földpadlós egyszobás házában, hozunk jövő héten, éppen le van akciózva az izében, nem jut eszébe, és már hívja is a furgonos emberét.
Megjön a kályha, fűt is egy hónapig, de legközelebb már nincs ott, elviszi az uzsorás.
Itt a jótékonysági vásáron megáll mellettem, most az idő is megáll, nincs hova rohanni, az asztalok kipakolva az eladandó cuccal, a „neves emberek" érkeznek sorra, kezdenek nyüzsögni, zene, olvasás, ének, beszéd a színpadon, ő csak áll, mintha pihenne, lesi a lézengő vásárlókat, hopp elkel egy festmény 20 000-ért, ez jó, ez egy akciós kályha ára, mondja. Befal egy jótékonysági süteményt, bedobja a 200-ast.
– Finom? – kérdezem, mert kedvem volna hozzá. – Aha – mondja figyelmetlenül. Majd izgatottan hozzáteszi: – Marika sütötte, az új leányunk.
Az új lány úgy 55-60 lehet, megviselt asszony, most kezdett el dolgozni a szervezetnek, aminek még neve sincs.
Úgy szeretnék vele valami másról beszélni, mint a szociális munkáról. Ő a nyúzható szőranya, mindenki szőranyja, szőr és drót, jönnek sorra hozzá valamivel. Keményen lágy, segítő-számon kérő-lágy. Minden kezdeményezésben benne van, ami előbbre visz. A láthatatlan motor, az üzemanyag, a Szentlélek munkája. Nem prédikál a derűs adakozóról, hogy csak derűvel, jókedvvel lehet, hanem csupa praktikusat mond. Hányra ér haza, és hova haza, mennyit dolgozik hétvégén, hogy néz ki a naptárja, nem tudom. Nincs is naptárja: nincs „más" idő, minden idő a másé, minden idejét másnak adja.
Ezen a héten Borsodba megy, jövő héten Szabolcsba – ez a naptár. Mekkora a levél-, chat- és telefonforgalma, el sem tudom képzelni. Meg a telefonszámlája. Vajon hánykor fekszik? És ágyba zuhanás közben már elalszik vagy álmatlanul lebeg az alvás felszínén. És reggel, ébredés után olyan gyenge, mint egy híg, sokszor felöntött leves? Honnan meríti az erejét? Milyen személyesbe vonul vissza egy kis erőért?
Úgy várom ezt az unott egymás mellett álldogálást, a beszélgetést, hozzá magához közel lenni, őt magát megszólítani, de csak hangosan lamentál, hogyan lehetne totálisan, alapjaiban újragondolni a szociális munkát, mert ami most van, az tényleg reménytelen és rettenetes. Mesét mond egy jó uzsorásról, nem is értem. Minden szakmának szüksége van ilyen emberre, mondja a tanítás, aki egész életével, testével, szívével, semmi idejét nem kímélve, végső soron feláldozza magát a közösségért.
A szívével. A szíve, ez nem tetszene neki, ha szóba hoznám.
Nem kérdezi, én kezdem mondani neki, a szőrdrótanyának, hogy ma mit csináltam. Hogy ma úgy alakult, hogy egy percet sem tudtam dolgozni, de tényleg egy percet sem, mert elraboltam magamtól az összes munkaidőt a magam számára, mert szükség volt erre a pár órára, nekem is, a testemnek is. Magyarázkodom. Talán meg sem hallja, amit mesélek, hogy erdő, regény.
Nem tudok én a szentek társaságában békésen ülni, csevegni.
Szent asszony lehetne, ha asszony volna. Nem a vértanúk közül, csak a csendes, szívós fajtából.
Eleve olyan a teste, használatra termett, mások szolgálatára. Jöhet neki eső, fagy, kormányzati válság, új szociális miniszter, megvonja a vállát, nem remél, de ő akkor is valamiben megingathatatlanul hisz. A sztoikust játssza, meg a flegmatikust, de szorgos, tevékeny hívő. A szentek egyike, neve sincs. Ritkán avatják boldoggá az ilyet.
Már szól is a telefonja. – Lacikám, visszahívlak, amikor vége – mondja. – A pasim. Mindig rosszkor telefonál. – Neki? Pasija van? – döbbenek meg. Gyerekei is, derül ki aztán. Unoka, az még nincs, szerencsére, teszi hozzá, akkor egy kicsit le kell majd állni. De most, és már szalad is ki, mert a nagynevű színész, fellépő, nem tud parkolni, intézkednie kell.
Szól a telefon, megint a Laci, ő válaszol, tenné le. Hosszú csend, ilyen csendet nem hallottam még tőle, amióta ismerem. A telefon másik végén valaki beszél. Mereven áll, jó, jó, mondja, várjál még, végig kell gondoljam, értem, megértettem, emeli fel a hangját, jó, várjál estig, kérlek.
– Ki kell mennem – azzal felkapja hatalmas műbőr táskáját, nagy, piros feltűnő táska, minek hord ilyet, tűnődöm. Kotor benne: – A fene essen bele, nem találom, pedig reggel betettem, kettőt is – beszél magában. – Semmit sem találok – mondja. Kezdi idegesen pakolni a cuccait a hátunk mögött lévő kisasztalra. Bárcsak sose kértem volna segítséget, morogja, tudod, K.-t elhívtam takarítani, Karcsit, tudod, azt a gyereket, aki... na, tudod, az a hajléktalan fiú. Gyerek? – kérdem. – Nem gyerek, harmincéves vagy harmincöt, nem tudom, nagyon ajánlották, megbízható, minden, ismerem a szociális gondozóját. Hova a francba tettem? – morogja. És a kisasztalon már ott sorakoznak a gyógyszerei, magas vérnyomás, koleszterin, béta-blokkoló, Syncumar, gyomorsavlekötő, két szívgyógyszer. Akkor mégiscsak van szíve.
Na, megvan.
– A váltótrikóm. Muszáj, annyira izzadok – veti oda, s elsiet. Kacsázva elmegy. Hamarosan én következem a felolvasásban, izzadok, váltótrikó vagy póló nincs, nem vagyok profi izzadó, mint ő, csak alkalmi, de csak tíz perc és túl vagyok rajta.
Meg is volt. Jön, nézek rá, a tekintetem kérdezné, milyen voltam, ugye, nem nagyon kínos, elmegy, ugye? Nem sokkal rosszabb, mint a többi, ugye? De ő csak telefonált egyvégtében, háttal áll a teremnek. Tekintete gondterhelt. Valami baj van. Nem parkolás, hanem emberélet.
– Most te mondd meg – lép oda hozzám, keményen néz a szemembe, először a nap folyamán, most a szónak hirtelen olyan ereje van, életek fölött fogunk dönteni. – Most te mondd meg: tennél feljelentést vagy sem? Néz. Semmit nem lehet leolvasni az arcáról. Hogy igen vagy sem.
– Milyen feljelentést? Lopott valaki? – döbbenek meg. Itt? A jótékonysági vásáron? Hát nem Csontvárykat hoztunk, meg ezüstöt. Filléres dolgok.
– Itt? Itt is lopott valaki? – kérdez vissza hitetlenkedve. – Nem tudom – felelem. – Mondd meg, ha lopott. – Te mondod, hogy lopott – felelem, s kezdünk olyanok lenni, mint egy félreértéses kabaréjelenetben. – Lacitól. Ellopta Lacinak az arany nyakláncát meg a köves gyűrűjét. Az apjától volt. A fürdőszobában hagyta.
Végre felfogja, hogy eddig másokkal beszélt, másoknak mondta el a történet, én a színpadon voltam, felolvastam egy erre az alkalomra írt szöveget, és azt vártam, hogy megdicséri, örülni fog, kicsit neki írtam, meg róla. De számára csak egy név vagyok, akit meghív a bulijába, a jótékonysági bulijába, valahogy nem vesz észre. Megtudom, hogy a kis Karcsi gyerek, az a hajléktalan fiú, aki náluk takarít már fél éve, lopott.
Tennél feljelentést? – kérdi ismét olyan keményen, hogy nyelek egyet.
Nem tudok válaszolni hirtelen. Miért ne, jut eszembe, de ha már így kérdi, akkor elbizonytalanodom. De ő csak szidja magát és Lacit, hogy miért rakta le az ékszert, lamentál, nincs nekem arra időm, hogy mindent elpakoljak, ami megkísérti. Nem ezt a szót mondja, hanem amitől „zavarba jön". Egy nyaklánctól az a fiú zavarba jött? – nézek rá, ő pedig meg sem várja a válaszom, hívja Karcsi szociális gondozóját, kimegy a teremből, az esemény folydogál tovább, ő meg izgatottan kikacsázik egy emberélettel a kezében.
