Úgy mondja, mint aki tudja, hogy puha, biztonságos kútba hull majd a szó, most találkoztunk, mindjárt el is válunk e séta utána, semminek nincs következménye. Úgy állunk ott, a lublini szélben. Ez az első napom itt, Lublinban. Nem tudom, miért vágytam ide,
talán mert minden lengyel városba szívesen jövök, minden lengyel falut örömmel nézek, lengyel hegyet, fát vagy fűszálat, a ronda lengyel szelet, sosem sikerült még szép időjárást kifogni, de akkor is szeretem, ami lengyel, ami ez a Kelet-Európa, ami én vagyok.
Aztán, ahogy közeleg az utazás ideje, egyre jobban irtózom a gondolattól, mindig így van. Amikor megérkezem, rögtön menekülőre fognám, folyton azon töröm a fejem, hogy lehettem ennyire ostoba, hogy eljövök a szép otthonomból, ahol kényelmes papucsom és sok jó könyvem van (egyet meg is kéne írni), hogy emberekről és kutyákról már ne is szóljak. Mit keresek én itt, egy lengyel konferencián, aminek a témája is annyira távolra kerül hirtelen, mintha számítógépes játékok tervezéséről volna szó.
Pedig Kelet-Európa, színház és irodalom a tárgya, nem mondhatom, hogy nincs közöm hozzá. Ülök, ülök csendben és rendetlenkedem a pad alatt, szerencsére van wifi, nekem kis kütyüim, de már azokat is unom. Próbálom a figyelmem odarángatni, mint egy bábut, de nem megy, folyton elszakad a cérna.
Az otthonomra gondolok, a magányos papucsra, az emberekre, akik most kerülgetik a kihűlt papucsot az előszobában, mintha egy halotté volna. Csak nehogy telefonáljanak, mert elsírom magam.
A délutánban van egy szabad sáv, valamit muszáj lesz tenni, hogy túléljem, kimegyek hát a közeli koncentrációs táborba, a Majdanek van ott. Nem lehet, hogy nem megyek ki, ha már itt vagyok, Lublinban. A lublini mágus, micsoda jó cím, kár, hogy nem olvastam. Busz is jár ki oda, az van ráírva, Majdanek, fura lehet így élni, egy városban egy táborral.Megkérdezek egy helyi lengyel szervezőt, merre induljak, jaj, jaj, fogja a fejét, hát az nagyon nehéz lesz érzelmileg, ő még nem mert kimenni, jaj, jaj. Varsói.
Mégsem helyi. Félig helyi. Lengyel múltfeldolgozás, hm. Busz hol áll meg, magyarázza, én nem értem a térképet és az ilyen szavakat, mint nyugat, észak, kérdem inkább, arra? Arra. Gyalog megyek. Nézem a cipőm, be fog ázni, a legkényelmesebb, amim csak van a futócipőkön kívül, csúnyán megkopott, kicsit szégyellem. De ha választani kell a szégyen és a kényelmetlen szépség között, akkor jobb a szégyen.
Az utolsó előadó egy német. Heike K. Lassan tudok kicsit figyelni. Egész lénye német, a cipője orra is, kellően hegyes, a sarka befele áll, mint egy westerncsizmának, de kényelmes, konferenciás, pedig biztos csak egy cipőt hozott magával, nem fog két bőrönddel utazni. Beszél, beszél. Minden világos. Nem értem, hogy tudnak ilyen világosan és strukturáltan beszélni. Ha egyszer német. Valami olyasmi a téma, hogy a város hogyan vészeli át azt a pillanatot, amikor a legnagyobb munkaadója bezár, mit tehetne a színház, mit tett az ő színháza. Hogyan dolgozik a színház a város múltjával.
Aha. Mindig ez a múlt, jól csinálják, a fene egye meg őket, mi meg szarul és sehogy.
Mi, ezen a lengyel, magyar, román stb. pusztán. Mondjuk, németnek lenni ilyen hirtelen sarkú csizmában, úgy könnyű. Olyan hosszú, szép lóarccal, szőke, csontos arc, kemény, kicsit félnél tőle, de eleven. Idősebb nálam, és sokkal fiatalabbnak néz ki. Magas, semmi pluszkilók, kabát is éppen minden időjárásra való, ha 8 fok van, vagy 25, akkor is menő az a kabát. Nekem még sosem sikerült egy útra megfelelő kabátot vennem, eltalálnom az időjárást.
Elmondja nem is 20 percben, csak 15 és félben, mert összeszedett, tudja, mit akar, a lényeg sosem nyúlik el, ezt kéne megtanulni, a rövid műfaj a jó. Ha túlbeszéli, a szavak inflálódnak, szétgurulnak, hirtelen gyanút fogsz mint hallgatóság, nem hiszed már el. Az időt is tudja kezelni. Az időt, a múltat, a kabátot. Perfekt német nő. A Majdaneken is túl van.
I did my homework as German, mondja aztán a perfekt német Heike, azaz hogymint rendes németmár elvégezte a házi feladatát kamaszkorában, kikérdezte a nagyapját, vagyis számon kérte, merre volt, kedves nagypapa, a háború alatt. Karácsonykor kell az ilyet, meséli, veszekedés, sértődés, ajtócsapkodás. Aztán: fagyos hangulat.
Kimegyek a Majdanekre, odafelé szemből, visszafelé hátulról fúj a szél, nem tudom, melyik a rosszabb, vagy csak ez az egész elvágyódás, hogy mit keresek itt. Mégis megnyugszom. Belenyugszom, itt vagyok, ide jöttem, ebbe az idegenségbe. Mégis lehet ebből valamit felszedegetni. Kinn a táborban nem érzem a szelet, a zsebemben elhozok egy diót, örülök, hogy valami élő is van, nem csak az a pusztító szürkeség, a halál jelen időben. Inkább nem nézek fel az emlékműre, ami a tábor bejárata előtt áll, annyira riasztó és óriási.
Hello – mondom.
Hello – mondja.
Váratlanul összefutunk a város közepén a konferencia délutánján, szabadprogram. Felismerjük egymást, ja, ja, a konferencia, te sétálsz? Ja, ja. Akarjunk mi egymástól most valamit?, tűnődünk, vagy inkább külön menjünk. Valahogy olyan tét nélküli minden mondat, ahogy kezdődik a beszélgetés, de hát mi kezdődik, a semmi kezdődik. Közös vacsora majd másfél óra múlva, addig el kell ütni az időt. Van, hogy egy ilyen üresjáratban valami csoda történik, felszikrázik a semmi, olyan fények jelennek meg az égen, amire mindig emlékezni fogok, most nincs rá esély. Most inkább csak a beázott, kissé széttaposott bokacipőm orrát nézem a Majdanek után.
Lépegetünk egymás mellett, olyan maradjak, ne maradjak stílusban, a lassan csordogáló mondatok következmények nélküliek, mindegyik után sarkon lehet fordulni, See you later, és aztán soha többet egy szót se váltunk. De mégsem arra megy a mondat, amerre szokott, hogy Budapest, ja, ja, kritik, dramaturg, meg hogy szakmázunk. (Mi van ezzel meg azzal? Politika? Jaj, meghalok, ha most ezt kell). Hanem: hol születtél.
Hát ez az,– mondom, nem elég, hogy hol születtem, meg élek, élnék, de most még a honvágy is megesz, dupla a honvágy, Budapest, Kolozsvár.
e jó volna most társasozni inkább a fiammal, vakargatni a macska hasát, vagy szunyókálni egy könyvvel. Kitör a magánygejzír, ráöntöm Heiké re, olyan vagyok, mint egy orosz, megkérded, hogy van, aztán három órában meséli el dosztojevszkiji életét. És te, Heike, ez egy tipikus német név, igaz?Németországban születtél?, próbálok lehiggadni, és kilépni a zárványomból. Nyilván Németországban, hülye kérdés, ha egyszer német. Nézem a csizmáját, a kabátja szegélyét. Vastag is, meleg is, csinos is, neki aztán nem kellett a kényelem és szépség közt választania. Szóval: Németországban?
Igen. Heike, tipikus név a 60-as években. Ja, Németországban.
Valószínűleg, teszi hozzá. Vagyis: I hope. Reméli. Mert neki meg az anyja dupla. Röhögünk. Fú, de jó, hogy nekem csak egy van, válaszolom, az az egy is sok.
Röhögünk, nem merek még kérdezni. Olyan izgalomba jövök, hogy hirtelen elfelejtek angolul. Nem tudom elkezdeni, hogy hogy is, hogy is. How, what, when. Veszek egy levegőt. Nyitva az ajtó, lehet kérdezni:
És ismered a szülőanyád?
Magyarul tudnám, mit kell kérdezni. Angolul valahogy így sikerül: Ismered a nőt, aki szült?
Kutattam utána, feleli. Elkezdtem, tizenöt éve. Abbahagytam. Újrakezdtem. Mindig abbahagyom. Elakadok, nem tudok továbbmenni. Tudod, az adminisztratív utak, nagyon lassúak. Nevet változtatott, elköltözött, megint férjhez ment. Minden papír két év. Aztán csalódottan abbahagyom a keresést. A végére kellene járnom, de nincs erőm. De azt hiszem, egy fiatal bevándorló volt a szülőanyám. Akkoriban nagyon sokan jöttek, tudod.
És valószínűleg nem is Heike az eredeti nevem.
Szóval nem hiszem, hogy német vagyok.
