„Az isten tartsa meg!”, mondjuk kórusban, akárhányszor elhangzik valakinek a kora. Mert az igazi kérdés nem az, hogy miért olyan későn, ha jól számolom, 67 évesen vágott bele az írásba, igaz-e, Annus néni, mert akkor tetszett nekiülni a könyvnek. Hanem hogy egyáltalán. Neki tudott ülni. Ebben a türelmetlen időben, nézünk egymásra Évával,
mintha már a 40 is túl későnek számítana.
„Maguk mennyi? – kérdi Anna néni, hát együtt Évával 83 megvagyunk már, tapossuk az éveket; „Az isten tartsa meg magukat is!” – toldja meg.
Már néhány órája itt üldögélünk, egy félig konyha, félig szobában, télen főzni is lehet benne, hűvös van, és félóránként enni-inni is kapunk, kávé, hókifli, virsli, sör, ásványvíz, nem, fagylaltot már semmiképp sem kérünk. Szeretnek, örülnek itt nekünk, azaz Annus néni örül, hogy ilyen tanult embereket vendégelhet, két tanárnő! Csak a kérdés nem jön a szánkra, nem lehet elsietni, hiszen még csak most jöttünk, nem lehetünk ennyire pimaszok, hogy rögtön valami végleges választ akarjunk megkaparintani.
Pedig mennék már, ki is fáradtam, ahogy megjöttem, rögtön kifáradtam, ahogy megöleltem, valahogy megérkeztem mindjárt, beszélgetni se nagyon kellett hozzá. Annus néni az arcát kínálta, puszit adtunk rá, s finom kerti izzadtsága körülölelt. Szóval mennék, érzem, pedig csak most jöttem, de még nincs meg a végső kérdés. Végül magától mondja Annus néni a választ. Nem jön a számra, hogy Nusizzam, pedig tudom, a könyvében ő magát így nevezi, meg mások is, nekem nem szomszéd vagy piaci nénike, hanem író. Annus néni, mi pedig neki: Andika, Évike. Írók.
Sokan kérdik tőle, meséli, hogy miért Nusika írta meg ezt a könyvet, s nem más, hanem épp a drága Nusi, s miért pont akkor. Hát most megmondja:
Ekkor volt időm, fiam. Aztán hozzáteszi, jaj, ne haragudjon, drága Andika meg Évike, csak olyan kedves az arcuk, azért mondtam, hogy fiam.
Inkább télen írt, hajnalban, tudják, kedveseim, hajnalban, háromkor, négykor nem zavar senki, még a tyúkok sem keltek fel, még meleg van kicsit az estéről, nem kell begyújtani. Aztán az sem baj, ha kicsit vacog az ember, legalább nem alszik el. S fűti őt a benső tüze. Az írásé!
Hajnalba még tiszta az ember gondolatja – mondja. – Mikor még nem szólott senkihez. Még a kakas előtt kell. Meg hát Feri bácsi előtt! Aztán tavasszal s nyáron kevesebbet, sok a munka a kertben, mező már nincs, csak ami kert a ház mögött. Ha már kiment a kertbe, nem tud írni. Délelőtt, ha bejön úgy 10-kor vagy 11-kor, pihen kicsit, iszik egy „lusta asszony kávéját”, pakkból, ilyen 3 az 1-bent, üldögél kicsit, s megnézi a Vacsoracsatát.
Meg az urát sem zavarta, míg írt, halkan lehet azt csinálni, az ura meg aludt. Csak úgy 6 óra után vagy 7-kor kellett elkészíteni neki a kávét. Főzőset csakis. Mert miután a lábát levágták neki, nem járt ki többé. Hajnali 3 és 6 között volt egy kis saját szoba, itt ennél a nejlonnal letakart asztalnál, szép terítő, rajta átlátszó nejlon. Pénz és saját szoba, írta volt Virginia arról, hogy mi kell a nőnek a „könyvhöz” (Virginiánál regényekhez). Mi csak egy könyvről beszélgetünk most, Annus néni az életéről írta, már kétszer megjelent, s ha harmadjára kiadnák, valamit még hozzátenne, most azon gondolkozik épp, ha ideje van.
Virginiánál az idő nem szerepel a feltételek közt, csak a pénz meg a szoba, de a kettőből következik, hogy
akinek van pénze és saját szobája, annak ideje is,
gondolta Virginia 1928-ban, s most Annus nénivel mégiscsak az időről beszélgetünk. Mi volna az a saját szoba, ki tudja, nejlonnal letakart asztal sarka, hajnali 3-kor vagy 4-kor, télen. Most már teljesen saját, sajnos, mert Feri bácsi, ő már nincs.
Kérdezném megint, hogyhogy megírta, de tudom ám, a csodát nem lehet faggatni, csak tudomásul venni. És Annus néni is magyarázza, furcsa, nem?, hogy egy öt osztályt tanult földműves asszony nekifog megírni az életét, mert az tényleg különös, hogyan jön ő ahhoz, nő létére, hogy megírja, de mikor látja, senki se írja, s hogy kis dolgos népe, ez a földművelő, zöldségtermesztő foglalkozású nép hogy múlik el, szóródik szét, mert már senkit nem húz a föld magához, hát akkor ő vesz egy ekkora nagy vonalas füzetet, olyan 50 laposat, és elkezdi abba írni, hogy is volt, mikor még sok földje volt a város szélén ennek a kis népnek.
Akkor végül is, hogy kezdi el, kérdezném, de már tudom, abba a nagy vonalas füzetbe és hajnalban, inkább télen, a holt időben. És hármat teleírt, mondja büszkén, két év alatt.
Virginia persze nem írt az önbizalomról, az valahogy odaértendő. Mint az idő.
Vagy minek is nevezzük, önbecsülésnek, önmagunk iránti tiszteletnek. Hogy amit Annus néni, előbb a kis Nusika, aztán Anna, és így tovább, nevei ide-oda indáznak az időben, szóval amit Annus néni tud, kapott, megtanult, felhalmozott ebben az életben, a félig konyha, félig szoba, nyáron hűvös, télen jól felfűthető egyáltalán nem saját, de végül egy asztalsaroknyira kisajátított térben,mezőn, kertben,mert az ő tája nemigen változik, hogy mindez érték, fontos, átadandó tudás, a világgal közlendő valami, az emberiség szempontjából igen nagy hordereje s fontossága van.
Mert aztán lássa, kedves, mindjárt kimegyünk mi is, aztán nincs, aki elbeszélje. És aztán hogyan jut el Anna néni a néprajzi tanszékre, így mondja: a 19-es tanszékre, mert az a szoba száma, s az egyetem lépcsőit még két évig koptatja, mondja igen büszkén, amíg a tanár, illetve professzor urak a három vonalas füzetet átolvassák, aztán legépelik, kijavítják, ezt az utat inkább homály fedi. Nyilván elég erősen belejátszik a csoda.
Hiszen nemcsak az a kérdés, hogyan kezdett el írni – mely kérdést szerencsére nem kell feltenni Anna néninek, hiszen
ő önmagának is folyton felteszi, mert nem érti, mindig új és új válaszokat ad rá, hát hiszen a csodát nehéz megérteni ésszel.
Hanem az is, hogyan tudja végigírni a három vonalas füzetet, s aztán a három vonalas füzettel elindulni a külvárosból a néprajzi tanszék felé, a 19-es szobáig, ehhez mi kell, kérdezem, mert biztos, hogy kevés az „idő, pénz, saját szoba” szent hármasa, ahogy Virginia gondolta, plusz az önbizalom.
Mert a csodát és a szerencsét is oda kell érteni. S hogy végül is Feri bácsi (tíz éve halott, mire mi Anna nénivel találkozunk), ha nem is támogatta, de nem tiltotta, hanem tűrte, s csak néha szólt rá Anna nénire éjszaka, amikor az asszony olvasott valami fájdalmasat:
Mit sírsz, te Nusi, egy könyv felett? Hát az másoknak a bánata!
Mert Anna néni szeret olvasni és sírdogálni, akkor éppen doktor Nyiszli Miklós könyvét olvasta Auschwitzról, s azon eredtek meg a könnyei.
S mikor Feri bácsi már inkább ágyban fekvő,mert a tolószéket nem tudja megszokni, talán úgy érzi, egy férfi mégsem ülhet tolószékben, Anna néni mint egy gyermeket teszi-veszi a „pemperszbe”, hajnalban,mikor még az állatok is csendben vannak, s a verestorkú sem szólalt még meg, ő az asztal sarkán, „ennél a lámpánál, né” írja, írja, írja a régi szokásokat, a földművesmunkát, a kollektivizálást, az apja halálát, meg hogy a ruha ujját miképpen kell berakni vizes kendővel ráncba, ha az ember bálba megy.
S hogy a város szélén bontják le rendre a házakat s a kerteket, s tűnik el minden, „ez a kis szorgalmas földműves nép”. Na, tessék, hazudott, mert írt ő nemcsak télen, hanem nyáron is, mert
van egy holtidő, mondja Anna néni, amikor már kiszedték a tavaszi zöldséget a földből, de a nyári még nem érett be,
nincs annyit mit csinálni, csak úgy elkapirgál az ember, kapálgat, hát várni kell. Éppen most van ilyesmi holt idő, de ha nem volna is, szívesen fogad minket, tanult embereket, tanárokat, nehogy azt higgyük!
Hát hozza most a fagylaltot, mert semmit se ettünk,mondja, nem, nem, tiltakozunk erőtlenül, fagylaltot végképp nem kérünk,mert mennénk. Hogyhogy mennének? Hát hová sietnek,még csak most jöttek, való igaz, ötödik órája ülünk a félig konyha, félig szobában, s a verestorkú is megszólalt, a piros kakas.
