Mintha az óriásszobrok még egy főúri palota elé készültek volna, csak az épületet közben államosították, a kiállításnak pedig egy leválasztott lakásban jutott volna hely.
Különösen figyelemreméltó ez akkor, ha tudjuk, ezt a kiállítást Schmidt Mária és a Terror Háza csapata szervezte F. Kovács Attila látványtervezővel. A Terror Háza állandó kiállítását sokan és sokféleképpen támadták már
a pofába mászóan aktualizáló ideológiai agitpropja miatt, de vizuálisan gyengének azért kevesen merték nevezni.
Azóta egy múzeumban már nálunk sem igen illik üvegtárlókba dugott kösöntyűmásolatokkal és avar kori kengyelmaradványokkal indulni a látogatók megszerzésért folyó figyelemversenyben.
|
Az óriásszobrok nem mutatják, mennyire kis helyre szorult az egy évvel megkésett tárlat
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Némi panaszos „Igazságot Magyarországnak!” vezérfonal ugyan itt is érzékelhető, hiszen a történelmet a győztesek a legvastagabban ezután írták, amúgy a kiállítás kifejezetten külföldi-kompatibilis. Érzékelhetően számítanak a Vár alatt nagy számban kószáló turistákra, és építenek arra a szakmai konszenzusra is, ami a századik évforduló környékén kialakult: ilyen távlatból már nincsenek győztesek és vesztesek, ez a háború az első összeurópai tragédia volt tízmillió halottal (további húszmilliót a spanyolnátha vitt el), ami után végleg megszűntek a „boldog békeidők”.
Schmidt Mária főkurátor, a Terror Háza Múzeum főigazgatója a megnyitón azt hangsúlyozta, hogy a száz évvel ezelőtti hétköznapok sokkal jobban hasonlítanak jelenünkre, mint azt gondolnánk. Aktualizálásában így a kiállítás sem elsősorban hosszú tárgyleírásokkal és az értelmünkre, hanem a brit Imperial War Museum koncepciójához hasonlóan
inkább az érzékeinkre akar hatni:
minden teremben a kortársak a lelkesedésből a gyors csalódásba idővel átcsapó, de hatásosan rövidre nyírt idézetei fogadnak, és a háború szagokat, hangokat is kap, vezényszavak, robbanások és csatazaj folynak egymásba.
Ahogy a túlzó méreteket hatásosan kezeli, továbbá a bizarrból hangulatot tud építeni, F. Kovács Attila helyenként most is kitett magáért. Ötletei a gázálarcos lótól a hosszú sorba rakott (majd ágyútölteléké lett) harangok során át tényleg képesek mélyen belül is megérinteni valamit.
Az újságírók kedvence a valódi bűzöket pöfögő fekete mocsár terme lett
(nincs írás az említése nélkül), nekem a funkciótlan, a celldömölki vulkánparkban is ugyanúgy elment volna, és nem üt igazán nagyot a fehér katonasírok sorát tükrökkel sokszorozó utolsó terem sem – inkább újra csak a kiállítást fékezett habzásúvá lefokozó helyszűkét juttatja az eszembe.
|
Velejéig ható, bizarrból teremtett hangulat: gázálarcos ló
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Az utóbbi egy évben több kiállításon láthattam már hasonlókat, a legbeszédesebbek mégis, itt is az ellenséget démonizáló, háborús propagandaplakátok. Az ördögi britek, gorilla németek, bocskoros románok, fosztogató hunmagyarok szorosan egymás mellé helyezve, akik mindig a mi civilizációnk és persze szüzeink megerőszakolói, és akik szinte felcserélhetőek ugyanazokkal a szimbólumokkal ábrázolva. És persze az az egyszerre szög egyszerűségű és egyszerre dinamikus, nyers rasszizmus, ami mára újra olyan ismerős lett.
