galéria megtekintése

Megtett mindent


Tóth Ákos

Elment Ferenczi Krisztina, Magyarország legnagyszerűbb újságíróinak egyike, aki a legkorszerűtlenebbül tudott a legkorszerűbb lenni. Az újságíró, aki mintha csak előző életéből hozott hivatását, a színészetet teljesítette volna ki, magára húzta szerepét, megismerte, fölvette és elsajátította annak legfontosabb karakterjegyeit, próbálgatta így, próbálgatta úgy, amíg csak rá nem lelt az idealizált figurára – mert tudta, hogy milyen az igazi újságíró, az igazi, amelyik nem alkuszik és az általa hitt igazságot írja mindenáron –, és amikor már megvolt a szerep, átitatta önmagával, saját karakterjegyeivel, a kitartással, a szívóssággal, a kérlelhetetlen hittel, hogy mindenkinek joga van egy jobb élethez, viszont senkinek nincs joga ahhoz, hogy megalázzon másokat.

Teknős Miklós

Egy idealizált szerepet töltött meg élettel, önnön életével, hitével és tisztességével, és így vette föl a harcot a világ ellen, amely eleve elrendeltetettnek akarja tudni azt, ami nem válhat azzá, mert az ember és isten elleni vétek volna, és előszeretettel alázza meg azokat, akiket szeret eleve elrendeltetett sorsúnak hinni.

 

Ferenczi Krisztina a hatalomról írt. A hatalom természetrajzát fogalmazta meg minden egyes írásában, azt, hogy miként gyűr maga alá mindent, és hogyan tiporja el azokat, akiket mégsem tudott maga alá gyűrni. Azt rögzítette, hogy a hatalom hogyan építi önmagát, lépésről lépésre, az első szőlővesszőtől a leghatalmasabb birtokokig, az első gyanús lakáseladástól a legnagyobb stadionépítésig. Mindent feljegyzett, mindent eltett, mindent memorizált, mindent tudott és mindenről tudott, és amiként föltárult előtte a rendszer, úgy lett maga is egyre elszántabb, egyre rigorózusabb, egyre kérlelhetetlenebb, egyre harcosabb és egyre, egyre magányosabb.

Korszerűtlen újságíró volt, a saját, kézzel írt följegyzéseire hagyatkozó, cégbíróságra, földhivatalba járó, egy-egy térképszelvény fölött éjszakákat átgörnyedő, összehasonlító, méricskélő, majd elvető, aki szenvedélyesen kereste a legapróbb kis furcsaságot, ami szemet szúrhat. És amikor rálelt, akkor meg is ragadta, és nem eresztette többé: a kis tényből újabbak és nagyobbak lettek, és amikor már adatok sokasága gyűlt össze, leült, végiggondolta, hogy mi következik belőlük, míg csak ki nem rajzolódott előtte a modell, a hatalom természetrajza, amit több kötetben is rögzített, hogy ott álljon előttünk egyetlen tömbként mindaz, amit magunknak teremtettünk, ami belőlünk nőtt ki, a mi hitünkből, a mi szorongásunkból, a mi vágyainkból, a mi félelmeinkből, a mi megalkuvásainkból és a mi beletörődésünkből, hiszen ezt a hatalmat is mi hoztuk létre, és a mi jóvoltunkból lélegzik – és talán éppen olyan, mint amilyenek valójában vagyunk. Higgyük, hogy talán mégsem. Ferenczi Krisztina ezt tárta elénk, és a szíve legmélyéig hitte, hogy talán nem, talán tényleg nem.

Eszelős harcot vívott a világgal és a kínnal, ami testét gyötörte. Időt, időt és még több időt akart kipréselni magának ahhoz, hogy megírja, amit meg kellett írnia. Túlélte saját testét, de elkészült.

Elment hát Ferenczi Krisztina, Magyarország legnagyszerűbb újságíróinak egyike, és fájdalmunkat csak az enyhítheti, hogy megbékélve ment el, annak tudatában, hogy ő tényleg mindent megtett, amit megtehetett.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.