Én vagyok a cicás néni

A régi postás beszélgetett. A régi, amelyik a nyugdíjat hozta, Ferike, vagy a segélyt, az mindig beszélgetett. Nem jött be, az ajtóban beszélgetett. Tudta a cicák nevét. Cirmi, Murci, Kormi, Merci, Morci. Akkor még nem is volt annyi, mint most. Ez az új nem beszél. Az új postás, a fiatalabb. Csak ideadja, alá kell írjam, de ha kérdezek, kurtán felel. Nem jön be. Még az udvarra se. Azt mondja, menjek én ki. Nem bírja a szagot, érzékeny, fordul ki a gyomra. Nem szeret beszélgetni.

Senki se szeret beszélgetni. Senki a világon. Az utcában se. Régen szembe lakott Buba, ő beszélgetett. De a férje nem. Régen Buba behívott kávéra. De aztán nem.

Azt mondja, a férje nem szereti, ha megyek, mert bolhás vagyok.

Buba se szeret már beszélgetni. Régen adott sárgabarackot, mert van egy fájuk az udvaron, egy barack, régen adott. Most már nem ad. Lehet, kivágták.

Csak akkor beszélgetnek, mikor a macskát adják ide. Kicsi macskát. Olyat, amelyik nem fél. Tőlem aztán egy se fél. Vagy a nagyot. Megunja, vagy utazik el a városból, nincs hova tegye, azt mondja, vigyázzak rá. Ad vele egy zacskó olyan szárított ételt. Aztán nem jön érte senki. Vagy olyan vedlett öreg macskát. Beteget.

Azért hozza ide, hogy itt dögöljön meg nekem.

– Beveszi, Irmi néni? – Jövevény – felelem. – Szeretni kell a jövevényt. Na gyere, te kék szemű – mondom neki, vagy: – Gyere, te fekete ördög. Te vén dög. Na, gyere. Mindig van Ördög nevű macska. Fekete.

Aztán mennek el, nem beszélnek semmit. Meg se köszönik.

Macska nem kell. Ma már nem kell a macska. Se beszélni nem akarnak, se a macska nem kell. Jön egy fekete ruhás ember, azt mondja, ő az állatvédő. Hoz olyan szárított ételt. A kandúrokat mind elviszi, egyenként. Aztán hozza vissza, kibogyózva. Kivágja neki a bogyóját, hogy ne csináljon kismacskákat.

A nevem Irma. Irminek mondanak.

Én is erdélyi vagyok, mondom a szomszédasszonynak, egy kis hölgyike három kutyával, mindig ugatnak nekem a ház előtt, megyek ki. Jaj, be aranyosak! A kutyái annak az írónőnek. Állítólag az egy írónő az a kicsi hölgyike.

De nem hiszem, mert rövidnadrágban jár. És a frizurája se olyan. Én is írtam egypár regényt régen. Többet is, vagy hatot. Füzetekbe. Nyolcat. Aztán nem tudtam befejezni. Írtam a füzetekbe, mondom, olvassa már el, hátha beadja egy kiadóba. Én is híres leszek. Nincs ideje, azt mondja.

Már rég el vagyok jőve, hát nem is vagyok én már erdélyi, mert már rég itten vagyok. Hová valósi vagyok, kérdezi? Vásárhely mellől. Igen. Vásárhely mellől. Az ott van, nem? Erdélybe. Nem jut eszembe, hogy nevezték a helyet. Nem épp Nyírség, de valahogy. Nyár? Nyír? Úgy valahogy. Csak már rég el vagyok jőve. Ő is csak egyszer vagy kétszer beszélgetett az elején, mikor ideköltözött. Az a kis hölgyike, az írónő. Hogy meglegyen a kapcsolat, de már ő se szeret beszélgetni, mindig siet.

Mondta egyszer, mert kitettem a rádiót az ablakba, hogy bömböl a rádió, vegyem be. Azt mondja, csukjam be az ablakot, ha rádiót hallgatok, mert a harmadik szomszédban is hallják. Hát még jó. Akkor nem kell nekik is megnyitni a rádiót. A saolin pap is csak keveset jön. A fiam a saolin pap. Csak úgy mondják neki az utcában, hogy a saolin pap, mert gyerekkorában karatézott. Én adtam azt a nevet neki, aztán úgy maradt. Én meg, Irmike, a cicás néni vagyok.

A fiam a saolin pap, jön néha, egyszer egy héten. Nem akar enni se, csak teszi le a szatyrot. Ő hozza a bevásárlást. Hoz minden héten nyolc kiló farhátat, rizset, répát. Azt főzöm a macskáknak. Hoz nekem is. Pénzt nem ad.

Azt mondja, nem ad, mert eliszom. A múltkor is rizskását főztem neki hússal. Nem eszi. Azt mondja, ez a macskaétel, amit elé rakok. Teát főzök, az se kell. Azt mondja a saolin pap, hogy büdös van itten, nem tud enni. Rizskása hússal, mondom. Nem kell – feleli. Semmi se kell – mondja. – Hát mi kell – kérdem? – Részeg vagy. Hallgass. Az kell. A csend.

Részeg? Most már részeg is. Reggel vettem egy kicsi Hubertust. Annyi az egész. Két deci. A Hubertust szeretem, jó édes.

El volt törve a lábam, elestem. Ide kellett költözzön a saolin pap, mert nem tudtam kimenni a klozetra.

Mind csak veszekedett. Vagy hallgatott. Nem beszélt semmit. Ordibált. Az apjától vette, az is mind ordibált. Beszélgetni nem lehetett. Nincs kivel beszélgetni.

A rádióban beszélnek sokat. És a tévében is. Sokat beszélnek, nagyon sok ember van benne. A saolin pap hoz olyan kicsi rádiócskát, s fülhallgatót hozzá. Csak én hallom. De hiába hallgatom, mert én nem tudok felelni. Nem hallja meg senki, amit mondok.Mert én is akarok mondani valamit, de nem tudok nekik felelni. A saolin pap adott egy telefont, mert a másik nem ért el ide az ágyhoz, mikor el volt törve a lábam.

Azon telefonálok a rádióba. És a televízióba is. És szavazok, mikor megkérnek. Csak gyorsan lemegy a pénz a telefonon, s akkor nem lehet. A saolin pap aztán úgy csinálta meg, hogy ő tud rajta engemet felhívni, és én is csak őt tudjam felhívni. Se a rádiót nem lehet hívni rajta, se a tévét, senkit. Csak a rendőröket és a tűzoltóságot meg a mentőt, ha bajom van.

Ők fel szokták venni a telefont. Csak nem szeretnek beszélgetni ők se. Tegyem le, mondják, mert dolguk van. Maguknál ott senki nem akar beszélgetni, kérdem?

Amikor nem jön a saolin pap, jön az a hivatalos ember egy állatmenedéktől. Vagy ilyesmi. Hoz nagy zsák ételt. Ad a macskáknak gyógyszert, kimossa a szemét annak, amelyik csipás. Amelyik sokat szül, elviszi, megvarrja a hasát, hogy ne legyen több. Aztán hozza vissza. Aztán a saolin pap takarított egypárszor. Felforgatott mindent, szőnyeget mosott. Mikor tudtam járni,már aztán költözött el, azt mondja, nem bírja a szagot. Jött valami másik hivatalos ember, szociális. Takarított, de nem akart beszélgetni, valami fehér álarc volt az arcán.

Beteg maga? – kérdem tőle, mert félek, el ne kapjam, de azt feleli, nem, csak nem bírja, ami itten van. Minden hóban jön egy másik ember, ilyen szociális. Aztán megy el ő is meg a saolin pap is.

Aztán nem jön senki. Csak egy új macskát hoznak. Velük tudok beszélgetni. Néznek az embernek a szemébe, mint akik értik. De nem jön senki, hogy tudjak valakivel beszélgetni.

A saolin pap azt mondja, be fog tenni egy aggmenházba. Mondom, macska nélkül egy tapodtad se megyek. Nem fogja ő azt kérdeni, hogy megyek vagy se, betesz, kész. Kérdem: lehet ott beszélgetni? Ott aztán egész nap lehet beszélgetni. Aztán megy el, úgy siet. Csomagoljak, azt mondja, mert visz be. Egy hét. Vagy kettő. Aztán megy el. Magamra hagy. Mindenki.