Játéknak indult, most füst van a Bakony felett

A magyarországi indiánok története 1931-ben kezdődött, de nem a Bakonyban. Az első magyar törzset dr. Baktay Ervin orientalista, író, műfordító alapította. Bátyja a Kanada és Egyesült Államok határán élő feketelábú indiánoknál dolgozott, ő küldte neki azokat az indián kultúráról szóló könyveket, amelyek felkeltették Baktay érdeklődését. Baktay „Heverő Bölény” Ervin és a Duna-kanyarban táborozó csapata éppúgy elbújt a külvilág elől, mint később a Cseh Tamás-féle indiánok a Bakonyban.

Mint az a Bakonybéli Tájházban látható kiállításon kiderül: játéknak indult ez is. 1961-ben az érettségire készülő Cseh Tamás három barátjával a Bakonybél környéki erdőkbe ment, hogy „indián módra megküzdjenek egymással”. Akkoriban még legfeljebb annyit tudtak az indiánokról, amennyit May Károly és James Fenimore Cooper indiánregényeiből, esetleg a jugoszláv származású német demokratikus indián, Gojko Mitic filmjeiből megtanultak. Mondjuk annyit, hogy az indiánok nyíltszívű, bátor, természetszerető emberek.

Viszont Cseh Tamásék mind gyakrabban látogatták a Néprajzi Múzeum könyvtárát és az idegen nyelvű könyvesboltot. S miközben a rendszeressé váló játék karaktert és néprajzi hitelességet kapott,

a résztvevők is egyre többen lettek. Jöttek a különféle foglalkozású játszótársak: tengerészek, orvosok, művészek, munkások, mérnökök, egyetemisták, kőművesek. Az első években, naná, hogy megjelent a hatalom is: még egy ügynököt is beépítettek a bakonyi rézbőrűek közé, aki Mennydörgő Madár művésznéven írta jelentéseit az állambiztonsági hatóságoknak.

Ám hogy mit írt, arra magunk is kíváncsiak lennénk. Azt biztosan, hogy a 150 évvel ezelőtti indián életformát idéző játék két hétig tart. Ennek során a különféle indián törzsek néhány kilométerre táboroznak egymástól, hiteles ruhaviseletben járnak, dalaikat éneklik, táncaikat táncolják, de szertartásaik, harci szokásaik is korhűek. Korabeli fegyverek hű másaival hadijátékot játszanak, tehát van harc, fogság és képletes halál. Indiánnak lenni életforma, gondolkodásmód és egy nagy közös titok.

Rézbőrűek és sápadtarcúak békés együttélése egy tárlaton A szerző felvétele

Cseh Tamás lányának, Cseh Borinak és Novák Erik képzőművésznek köszönhetően ennek a játéknak az emlékeit láthatjuk a Bakonybéli Tájházban, egy belül füstös falú tipire (indián sátorra) emlékeztető szobában. Láthatók a játék szereplőitől kölcsönzött fotók, naplórészletek, újságcikkek, sziú ruha, lakota mokaszin, pipa, indián használati tárgyak és Mátyus Patrícia képzőművész diplomamunkája: négy hatalmas, indiánjeleneteket ábrázoló bőrkép.

Jöttek, oszt’ itt voltak, mondják a bakonybéliek, de a faluban élők és a nyaranta felbukkanó fura vendégek kapcsolata ennél mélyebb. „A legközelebbi falu lakói, kemény, erdei életet élő emberek, idővel tisztelni kezdték életmódunk szikárságát, egyszerűségét, kitartásunkat, furcsaságainkkal együtt.

Hamar feledésbe merültek az egykori »diverzáns, orvvadász, huligán« jelzők, családias, baráti viszony alakult ki a helybéliekkel, akikre egyedül számíthattunk a bajban árvizek, hóviharok, sebesülések idején.

Ezek az emberek máig szívesen látott vendégei a táboroknak, ahová más »fehérember« nem teheti be a lábát.” Ezt írta Cseh Tamás, indián nevén: Füst a Szemében. A szöveg a kiállítótérben olvasható, és mi hirtelen érteni kezdjük azt a sok mindent elrejtő, egyszerű mondatot, hogy „Jöttek, oszt’ itt voltak.”