Nóri meg így: „Én nem járok strandra, tengerre se. Nem veszek fel fürdőruhát.”
Rég vesztem össze baráttal, idejét nem tudom, hát nem azért barátom, hogy veszekedjek vele, hanem hogy szeressem, de most nem tudok legyinteni. Forr a düh bennem. Elhívom a tóhoz, mert így hull le a lepel, azazhogy épp nem akar hullani. „Direkt csinálod” – mondja. Direkt a tóhoz, mert tudom, hogy nem vetkőzik.
Mondom, kérlelem, ez nem olyan tó, itt fürdeni is tilos, tábla is ki van téve, hogy nem szabad, nád van, ember nincs. Azért oda, hogy a kutyákat is vihessük, érted, senki se lát, csak én meg a négylábúak, érted.
De, mondjuk, Hóka nagyon kényes a látványra, ő biztos megbámul. Elvégre vadászkutya. A másik az nem érdekes, az csak terel, nem érdeklik a nők. A harmadik meg rosszul lát, hályogos a szeme, de ő amúgy olyan cukrosbácsi típus. Hízeleg. És ígérem, hogy a kutyákra nem adunk fürdőruhát, oké? Ők is meztelenül fognak az Úr előtt állni. Szóval vasárnap tízkor a tónál.
Van egyáltalán neked fürdőruhád?
„Direkt csinálod” – mondja. Hogy sehol máshol nem akarok találkozni, csak a tónál. Hosszú levél jön. Röviddel válaszolok, késeket dobálunk szavakkal, felsértik a bőrünket. Vérzünk bele, úgy fáj.
Mi marad? Odarángassam pucéron a tükör elé? Hogy milyen szép? Hogy milyen szép vagy?
Hogy megirigyelhetném, persze hogy meg, ha egyszer huszonöt. Hogy milyen gyönyörű vagy, mondjam neki? (Miért, ha ronda vagy, nem vetkőzhetnél?) Szeplő? Szeplő, kérdem, hát már az is baj? A szeplő direkt szexi! Most kértem meg egy igazi photoshop-szakembert, hogy szedjen már le két pöttyöt a fotómról, mert én meg a szeplő… na hagyjuk, szóval szedje le, mielőtt megjelenik, könyörgött, hogy ne, ne, ő úgy imádja a szeplőket, a barátnője hátán, képzeljem, öt gyönyörű nagy barna pötty van, ő azért szeretett bele. A lány egy festőnek is modellt állt már. Életnagyságú kép és az öt nagy gyönyörű szeplő. Mert én máson úgy szeretem a szeplőket. Miért, kérdi a photoshop-szakember, hány éves akarsz lenni a képen? Hát mondom, lehetne tizenkettő? Nem, inkább nyolc.
Ó, te Nóri, ha tudnád, hogy ha még egyszer a dédim szeplős karját láthatnám, az égbe szöknék az örömtől. Dédim plöttyös szeplős karja a világ legszebb bőre volt, érted? Hullafolt, mondta dédi kedélyesen, sovány karját mutatva, a bőr szárazon lógott már rajta, üresen, kifele ment belőle a dédi.
Mit mondjak neki, Nórinak? Vegyek neki egy amerikai self-help könyvet arról, hogy szeresd a tested? Lett valakinek már önbizalma könyvtől? Leírt szótól? Leszokott cigiről, kajáról valaki egy könyvtől? Szeresd a tested, Nórám! Parancsoljak rá? Pont te, Nóra, érted? Nóra, akit így hívnak. Hát nem azért lépett ki az a Nóra Ibsennél azon az ajtón a babaházból ezernyolcszázhetvenhányban (1870!!!, érted, még a dédmamid sem született meg), hogy te most közöld, nem mész strandra?
Hát mi a csudának tört össze annyi élet, ha te most nem vetkőzöl fürdőruhára?
Hát nem azt mondta Láng Annamari, mert őt néztük az Ibsen-darabban nemrég, saját nevén, így, hogy Annamari, azt mondta, hogy neki az az életben a legnagyobb problémája, a legnagyobb, érted, hogy vándorol a pattanás az arcán, innen oda, onnan ide, itt elmúlik, ott hopp, kivirul.
Neki ez a legnagyobb problémája – mondja Annamari –, hát szeretném nem észrevenni, hogy az arcán, tényleg. Mintha volna valami. A színésznek, érted. A színésznek a bőrén, Annamarinak. Nem odafestve, hanem ott virul. Ott áll és mondja-mondja. Ibsen örök, a szeplő is, a pattanás is. Hú, bele tudok szeretni egy ilyen nőbe.
Még utoljára megírom neki, Nórámnak, hogy egy bűn van csak az Úr szemében: ha a fejedet lemezteleníted. Ha csupasz fejjel állsz az Úr előtt. Alázat nélkül, mert szerintem ezt akarja mondani az Írás. A fejed, az ne legyen meztelen az Úr előtt. A többi nem számít. Van testem, viselem.
Aztán Nórinak elengedem a kezét. Nincs hatalmam felette, szavaim száraz homok, leperegnek róla. Marad a visszalegózott szeretet. Várunk, kivárjuk. Idővel minden, reménykedem. Majd a fiúk. Jönnek majd, meggyúrják. Kivárunk hát. Csak benő a feje lágya. S rajta az alázat kendője.
De mit mondjak Nanyónak? Nanyót mivel zsaroljam? Tényleg nem fogsz az unokáddal úszni? Pancsolni a gyerekekkel? Nincs többé napsütés a tóban? Nem fekszel a hátadon a vízen, nincs több lebegés? Ezt csak úgy a kép kedvéért mondom, mert nem, háton sose feküdt, félti a lakkozott haját, ennyi marad, a haj. Vége-vége-vége az életnek, itt? Mit mondjak neki? Szeresd a tested, mert különben fejbe váglak! Szeresd a lógó hasad?! Ne szeresd, mondom neki. Nem kell szeretni.
Ne szeresd. Csak vetkőzz.
Hogy Lollobridgidából egy öreg korhadó tölgyfa lett, érted, aki mindjárt kidől? Tudom már, Nanyó, tudom, látom, a totyogós pingvinjárásodon, mert alig hajlítod a térded, meg a rossz, szaggatott légzéseden, meg ahogy izzadsz, ahogy fáradsz, ahogy többé nem vetkőzöl, látom már, hogy betetted a lábad az ajtórésbe. Abba az ajtóba, aminek a másik oldalán a halál van, tudod, az elmúlás, a vége-vége. Mert te magad mondod: többé már nem. Hogy egyszer csak soha többé nem akarsz vetkőzni, egyszer csak soha többé, mert látványoddal a szépséges, tökéletes testű emberiségnek felsérted a tekintetét a strandon, te ronda testű vénasszony, mert olyan csúf kép vetül általad, hogy elrontod ezt a hibátlan világot, ahol pattanó izmok feszülnek, kemény mellek halmai domborodnak, az olajos test már májusban aranybarna.
A gyerek szeret az öledbe ülni, megkérdi a plöttyről, amikor vitatkozunk, hogy az mi, mutatom, Nanyó meg, hogy ne, hagyjál, elhúzódik. Úgy szereti ez a gyerek azt a korhadt testet, mint én a dédimét, bár nem bújós sem ő, sem én. Ha sétálunk, sivalkodik, hogy Nanyó miért nem jön már, jön, felelem, így tud jönni a mi kis öreg pingvinünk, na, megállj, kiáltja Nanyó lihegve, alig kap levegőt. „Én a te korodban” – kezdi, s már röhögünk, mert Nanyó mindjárt előjön a darázsderékkal s hogy ő így – „ahogy te” –nem ment ki az utcára, így festetlenül, papucsban. Vegyél nekem fűzőt, mondom, mert megint divat.
Akkor vasárnap tízkor a tónál, búcsúzunk.
Majd ott ülsz a fa alatt, mondod, mondja Nanyó, ott ülök ruhában. Amíg ti fürödtök.
