Ha feljelentem, rögtön kirúgják. Két gyermek anyja, a volt férje gazdag, nagy házat hagyott nekik, de ocsmány alak. Talán verte. A nő apja alkoholista volt, félig-meddig hajléktalan.
Feljelenteni, de rögtön.
Aztán falaztam neki, a pénzt naponta, ötvenezrenként vettem ki a bankkártyájával, két hét alatt együtt volt az összeg, nekem akkoriban egyévnyi fizetés. A közös bűnt hosszú közös hallgatás követte.
Még eltelt egy év, másfél, amíg jéghideg viszonyban, de együtt dolgoztunk. Pedig a munkát sem szerettem. Amikor elmondtam neki, mennyire nagy a baj, hogy az intézmény pénzét a saját számlájára fizette be, fel volt háborodva: de hiszen ő csak jót akart. Néhány kör után elmagyaráztam, hogy nemcsak elbocsátanák, ha feljelentést teszek, de eljárást is kéne indítani.
Ő nem tudott megtörni. Nem tudtam őt megtörni, pedig csákánnyal a táskámban jártam dolgozni.
Egyébként E. csak zsidózott. Ez a mostani boszorkányjelölt, Zs. pedig cigányoz, jutott eszembe rögtön, első találkozásunkkor. De nem, nem, a lélek bugyrait kellett feltárni, az ilyesmi spontán, mint egy lábtörés.
Előbb csak annyit kérdezek az ajtóban Zs. nénitől, a leendő könyvelőtől első találkozáskor, az irodába nyitva, mert nála még másik ügyfél van, hogy: – Elnézést, merre van a mellékhelyiség? – Nem tudom – feleli a boszorkányjelölt.
Néz hosszan. Én vissza, amíg állom a tekintetét, meglepődöm, erre nem készültem. Tudom, hogy hazudik, ő pedig tudja, hogy én tudom. Tesztel, gondolom, „na, mit lépsz?" – Ok. Majd megkeresem.
Anno még E.-nek azt mondtam volna, akkor te bizonyára angyal vagy, ugye, mert nem jársz vécére. Vagy durvábbat. Szarosat.
Szép lesz a közös jövőnk, tűnődöm. És rövid.
A közös irodában ki-ki teszi a dolgát, időnként afféle csevegés is van, mellékes mondatok, semmi fontos, csak valahogy az emberi kapcsolatok fenntartása, miközben az ember nyomtat, pecsétel, szkennel. Ülök egy széken, még nem adtam oda a paksamétám a boszinak. Nem függök tőle, tűnődöm, csak a jóindulatától, hisz könyvelési anyagot hoztam, hű, azt nem lesz könnyű megszerezni, a jóindulatot. Zs. néni szereti a csevegést, úgy látszik, sose tudod, mire figyel, mindent hall meg semmit, igazi mesebeli. Csak úgy mellékesen kérdi attól a magas lánytól, aki egy másik céget csinál, hogy jó iskola-e, ahova a gyereke jár. Szóval erős-e. – Jó iskola – feleli a lány, oda se néz, dolgozik. – Akkor nincsenek cigányok. Vagy vannak? – kérdi Zs. néni, erős nyomatékkal, jókedvűen. – Igen – feleli megint a lány halkan, de határozottan, miközben az íróasztalon, a papírhalom alatt keresi a diszkréten csörgő telefonját. – Az én gyerekem – majd gyorsan hozzáteszi: – Bocs, ezt most fel kell vennem.
Zs. néni felkacag. Magas, éles hangon kaccan, megcsíp ez a hang, ismerős valahonnan a jókedvű gyűlölet, de most nem tudom előhúzni az emlékeit. Mit beszél ez? – kérdi Zs. néni a képernyőjét nézve, miközben a magas lány ügyféllel tárgyal. A lány íróasztalára nézek, gyerekképet keresek, de nem látok; nézem a lányt, átlagos, magas, barna hajú, világos bőrű.
Közben a lány leteszi, Zs. néni nem folytatja a beszélgetést, papírokat mazsoláz. Ülök a nehezen megszerzett székemen, nem ültetett le, magam vettem birtokba. A közös jövőnkre gondolok. Biztos, hogy Zs. néni lesz a legjobb könyvelőnk? Öröklöm őt a céggel, tudom, milyen nehéz egy váltás, már a gondolatra is belenyilall a bal vállamba, amikor be fogom neki jelenteni: jövő hónaptól átvisszük a könyvelést.
A lány letette, megszólal.
– Szóval igen, van cigány, az én cigány örökbe fogadott gyerekem. Tetszik tudni, sajnos ez egy ilyen gazdag környék. Csak mi vagyunk. Vegyes család.
Csend van, nincs mire válaszolni. Zizeg az áfavisszatérítés, a tébéjárulék, az adónemek és elszámolható költségek, Zs. néni mazsolázza a paksamétámat, amit végül elé raktam. Ha kicsit észnél lettem volna, dátum szerint is sorba rakom, vagy legalább kihajtogatom a négyrét hajtott számlákat, a farzsebemből vagy pénztárcámból előbányászott, összegyűrt banki kivonatokat. Amikor eléje toltam a dossziét, még eszembe jutott, hogy bocsánatot kérjek a rendetlen kupac miatt. De most már túl régóta tart a csend, végzetes volna megszólalni.
Kinézek a negyedik emeleti ablakon, alig merek moccanni. Várom a nyilvános megszégyenítést, valami epeömlenyt. Végeérhetetlen a csend. – Nagyszerű – mondja Zs. néni végül, és még mindig a kupacot rakosgatja, végigment a számlákon, belenézett a könyvelési anyagba a gépen. – Minden megvan. Ügyesek. Nem is gondoltam.
Lehet, hogy álmodom. Vagyis lehet, hogy ironikusan mondja, s mindjárt lecsap. Nézek ki az ablakon. Úgy könnyebb lesz elviselni, amit mond.
Így nézek ki még egy, két, három, négy hónapig, sőt immár két éve. Havonta egyszer találkozunk. Sose hittem volna. – Na – folytatja, mert most visszazuhanunk az első találkozásba. – Gyere csak ide.
Tegez. Ez jó jel. Vagy inkább rossz? Mire készüljek? – Ilyet többé ne hozzál – mondja halkabban. – Most beteszem, de ilyen ne legyen. Jó? Ezt nem lehet elszámolni. Néz rám bátorítón. Hogy értem-e? Értem. Elvileg felfogom.
Nézem az arcát, most először merem ilyen közelről. Talán szép volt valamikor. Valami szépségmaradvány látszik rajta. Rég elmúlt, betakart, bevakolt szépség. A nagyobbik fia alkoholista, ő maga is szegénysorból jön, elvált, rossz házassága volt, mondták később róla, szóval érthető, hogy ilyen lett. Én még annyi okot tudnék. Ok mindig van. Ezer és ezer. Vagyis a rossz mindig magyarázható. Aztán hozzáteszi: – Ha ilyen van, hívjál fel. Akkor azt fogjuk csinálni. Na, majd elmondom, amikor ilyen lesz megint, érted?
Rám néz. Szétesett. Egy pillanatra szétesett az egész rossz nyomorúságos maszk, amit magára vakolt az elmúlt ötven évben, a boszorkánymaszk. Ragyog. Boldog. Úristen. Ilyen boldog nem volt régóta. Ilyen repedés rajta mióta nem esett. Félek, hogy ráül erre a hullámra, saját ki- és elszabadult jóságának hullámára, mindjárt valami jót fog tenni! Erre viszont nincs magyarázat.
Eltelt három hónap, viszem a kupacom. Döbbenten látom a folyosón: a kolléganője gyerekét tologatja, forgatja egy gurulós, irodai székben, a gyerek fekszik és visong. A cigány gyerek.
– Nem is látszik rajta – súgja. De az anyuka meghallja a nyitott ajtón keresztül, kikéri magának. – Jaj, Zs. néni, ne tessék már ilyet mondani neki, sértegetni, még hogy nem látszik! Szép cigány lány. Zs. néni néz maga elé, a gyereket már átadta. Próbálja összerakni elveszett arcát.
