Ehhez képest nagyon is pontos létmeghatározásokkal áll elő. Mintha egy nemzedék alapérzése volna: „1992-ben egy idegen város zsúfolásig telt, labirintusszerű / múzeumában elveszítették a szülei”. Nem véletlen, hogy éppen a Horizont-sorozat ezen versében (Nyugalom) használ harmadik személyű fogalmazást a költészetben mindig uralkodó első helyett. Aztán meg ez is mennyire pontos: „Soha nincs hajnal, mindig csak hajnalodik”.
Nem tudom, miért, egy hét olvasás alatt sem tudtam szabadulni a gyalázatos kicsinyességektől, amelyekben élnünk kell.
Talán mert az olvasott költők világképe sem vidám? Nincs menekülés. Hiába húzok át egy másik országba, hiába veszem kezembe egy alig felnőtt könyvét, mintha ugyanott folytatnám. A húszéves Celler Kiss Tamás a vajdasági Szenttamáson él, az újvidéki egyetemre jár. Verseit már lehetett olvasni itthoni folyóiratokban – az internet gyorsítja a feltűnést –, most már kötetét (Anyaméh) is meg lehet venni majd. A József Attila-i – villoni – felütést (Trailer) mindenképpen ide kell másolnom: „egyetemre jártam, / munkába álltam, / ha esett az eső, áztam, / ha nem gyújtottam be, fáztam, / ha késett a buszom, vártam, / ha embert öltem, ástam.” Így kell a pályára lépni! És aztán megtalálni a ritmust. A gondosan fogalmazott versben minden szó a helyére kerül, nincs szükség erősítésre: „csak azoknak nehéz, akik alul / vannak. mindig az alsó sorok / vannak a felsőkért. / megvigasztalná valaki ezeket / az alsó sorokat? azért kérdezem, / mert én is féltégla vagyok egy alsó sorban.” És a szerelem? Nincs vers szerelem nélkül: „térdem mellett vacog / a térded, / hogy legyen, ki / téged / ott, a nyirkos földben / is melegre ölel.” (fűtőtest)
A József Attila körös Áfra János rutinos költő (irodalomszervező és szerkesztő) a maga 28 évével. Már három éve is megjelent kötete, ez a Két akarat című új pedig szerelmesvers-gyűjteményként olvasandó. Gondolom mármint, mert különben ez is nemzedéki világképként tűnik föl nekem. „Aztán eltelik hét perc, / és elhomálylanak a szemek, / aztán eltelik hét óra, és kifárad a száj, / aztán eltelik hét nap, / és kaparni kezd a torok, / aztán eltelik hét hét, / és nem történik semmi, / aztán eltelik hét hónap, / és nikotinos lesz az arc, / aztán eltelik hét év, / s apám valaha erős háta / örökre kontúrjait veszti / egy szürke tüdővel, / ahogy pereg rá a föld / és rám az élet.”
A költő életrajzát tanítják az iskolában, de minek, ha nem akarom tudni, mi benne az életeseményekhez tartozó közlés, mi a költői tudás és képzelet szülte valóság. Igazából csak az utóbbi tartozik rám. Legyen elég, bárkiről bárkinek is szól a verse, ennyi: „A te honvágyad, / a te utazásaidban, / a te családod, / a te otthonodban, / a te tested, / a te szobádban, / a te imáid, / a te templomodban, / a te nyugalmad, / a te faludban, / a te mozdulataid, / a te sétáidban, / a te szépséged, / a te erdődben, / a te illatod, / a te kertedben, / a te védettséged, / a te lélegzetedben, / a te akaratod, / a te magányodban, / a te csended, / a te vágyaidban, / a te életed, / ahol nincs hely / egy magamfajta / idegennek.” (A te másságodban)
A magyar Műhely folyóirat köré gyűlt alkotók mindig is a forma megújítását tartották fontosnak, ezért is lepődtem meg, hogy Kelemen Erzsébet vizuális költeményeit (Napkelte) többek között Dohnányi Ernőnek, Klebelsberg Kunónak és Tormay Cécile-nek ajánlotta. Ráadásul a talányos formák egyértelmű mondanivalót hordoznak: „megalázott meggyötört nemzet / öt sebből vérző sebe / öt sebből vérzik az ország teste.” (Magyar Gulág, I.)
|
Rakovszky Zsuzsa. Nem egyszerűsít
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
A 88 éves Tornai József (Vízesések robaja) is hasonlóan látja a helyzetet: „Polip csápjai között Magyarország: / ezer rágalom és tízezer gonosz rág, / ezer lián és tízezer szívóka, / úgy, mint ezer év óta.” (Polip csápjai között) De őt tökéletes versérzete nem hagyja letérni a szépség útjáról. „Cigarettafüstje lebbent, / katonás konyakja mellett / néz meredten, csak a csöndbe, / se Krisztusa, se jövője. / Fölkel, átöleljük egymást, / megy az Andrássy úton át. / Én állok, a sarkig nézem a halottat még éltében.” (Ketten Pilinszkyvel)
És végül még egy vitathatatlan nagyság. Rakovszky Zsuzsának a Fortepan internetes fotóalbum ihlette versei
nem mutathatják másként a világot, mint fekete-fehérben.
És mintha éppen ő igazolná, hogy a színek elhagyása nem egyszerűsíti, csak pontosabbá teszi. „Most csönd van és sötétség. / Nincs más hang, csak a tücsökcirpelés, / fémesen és kitartóan, akár egy / gigantikus trafóház zümmögése. / Úgy tűnik, hogy a csillagok / hideg fényű izzók, és ők is ettől / az áramingadozástól remegnek. / Mögöttük a sötétség táguló / méhében tejfehér, halott világok úsznak, / mit sem tudva rólunk és önmagukról.” (Cirkusz éjszaka)
