E sorok írója nem hiszi, hogy a tartós szabadság elsősorban intézményi probléma volna, és számos egyéb tekintetben is gyökeresen eltér az álláspontja Székyétől, de lenyűgözve olvassa minden sorát hosszú évek óta. Magyarországon kevéssé folyik éppen közös gondolkozás, és ez a szomorú helyzet különösen felértékeli az egyre szaporodó nagy, magányos teljesítményeket. Osszák meg vele magányát, olvassák el figyelmesen és kétkedve ezt a könyvet.
|
Heller Ágnes
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Aztán lazítsanak kicsit Heller Ágnes olvasónaplóival. Heller ugyanis káprázatosan tud összefoglalni, szemléltetni, magyarázni, minden bonyolult kérdés könnyeddé, hétköznapivá és áttekinthetővé válik, ha ő számol be róla. Előző olvasónaplói bizonyították, hogy örök kíváncsi mindenevő, a legműveltebb és a lehető legkevésbé sznob magyar talán az egész világon. Lebilincselő, kedves, sziporkázó fecsegésekkel tömött Olvasónaplói bármely nehezebb szöveg előtt, után, közben tökéletesek, szinte mindegy, filozófiáról ír-e vagy egy aktuális krimiről. A fékezhetetlen nyitottság derűje árad ezekből a szövegekből: ha nyárelő van, ha végre itt a nyár és a könyvhét, akkor szerelkezzünk fel, mintegy automatikusan, a kurrens Heller-olvasónaplóval. Már csak azért is, mert az ajánlóiból összeállhat a nyári olvasmánylistánk is.
A szellemesség inkább könnyed, semmint súlyos,
kivéve azt az esetet, ha a kiváló latinista-italista, Szörényi László „ tárcáiról és tanulmányairól van szó”, amelyeket a Nap Kiadó rendezett csokorba kifejező címen: Latin és röhej. A felmérhetetlenül sokat tudó szerző (a rendszerváltás utáni évek római nagykövete) műveltségével csak íráskészsége, anekdotikus, poentírozó hajlama vetekszik, és mindez olyan értékező prózát produkál, amellyel kevés regény képes felvenni a versenyt. Most, hogy a humaniórák, pláne a klasszikus humán műveltség néhány évszázadnyi konjunktúra-időszak után végképp kiment a divatból és hozzáférhetetlenné vált a múltunk tekintélyes része, legalább annyi megadatott nekünk, hogy a legnagyobb élvezettel pillanthassunk vissza. Ezt Magyarországon talán egyes-egyedül Szörényi tudja elérni.
„Nagy szerző nagy szerelmes könyve” – írja a fülszövegben Esterházy Péter egy másik (harmadik?) páratlanul szellemes és okos tudós, Nádasdy Ádám kötetéről, melynek írásai a szerelemről szólnak (e sorok írója is most döbben csak rá, hogy már egy átlagos könyvheti könyvlistából is kiderül, mennyi kedves, előzékeny, tudását folyvást közkinccsé tenni kívánó, kivételes elme él közöttünk, ebben a gazdag és szomorú országban). Nos, a szerelemről tehát, a melegszerelemről, melegekről és – ugye, hallják a kettős értelmet – melegségről. Nádasdyról nem feltétlenül szokás tudni, hogy legkiválóbb költőink közül való, azt pedig valahogy még kevésbé, hogy milyen remek a prózája. Helyesen mondja Esterházy, nem emancipációs harcot vív, csak figyel és mesél. És épp ez a csendes, szelíd, jól nevelten visszafogott empátia, érzékenység bizonyul a leghatásosabb fegyvernek A vastagbőrű mimóza lapjain. Ami szerintem különben az idei könyvhét legjobb könyvcíme (bár a Latin és röhej és a Bárányvakság is versenyben vannak azért).
Az elbűvölő tudósok doyenje,
Hankiss Elemér nemrég eltávozott közülünk, de a könyvhét kínálatában szerepel Szabadság és irodalom című könyve, ugyanis – minden egyéb mellett – egy időben például korszakos irodalomtudós is volt.
|
Kenedi János
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Végezetül pedig a könyvünnep legfontosabb kiadványai közé tartozik Kenedi Jánosnak, a demokratikus ellenzék egykori motorjának, a Bibó István nemzeti emlékezetben tartásáért (persze mindhiába) a legtöbbet tévő írónak, a létező szocialista állambiztonsági iratok nyilvánosságáért elszántan küzdő és rendre elbukó hazafiúnak a könyve, a Hálózati munkára nem alkalmas. A témát körüljáró elegyes írások gyűjteménye újfent meggyőzheti mindazokat, akiket már nem kellene meggyőznie Kenedi János igazáról. Emlékezetes portrék és nekrológok mellett a 2010-ben indoklás nélkül szétzavart Kenedi-bizottság ténykedéséről is beszámol a könyv, amely továbbviszi az előző munka címét adó, Kafkára utaló keserű viccet: „K. belügyi iratfelmérő újabb jelentései”. Aki, ugyebár, sosem jut fel a kastélyba. Igaz, nem is adja fel, mint Camus Sziszüphosza. És ebben van a mi minden reményen túli reményünk.
