Büszke és erős volt a magyar hajózás, amikor ez a kép készült, 1970 januárjában. Akkor ünnepelték éppen az állami víziközlekedési vállalat fennállásának hetvenötödik évfordulóját.

Mindig imádtam a csodákat, soha nem zavart, ha valamiről csak elképzelni lehetett, hogy egyszer talán megváltoztatja az életünket.

„Made in Hungaria, ez az a mánia, aki hű volt hozzá, nincs mit megbánnia...” Fenyő Miklós 1996-ban írta ezt a dalt, és nyilván arra is gondolt, amikor 1967-ben felcsavarta a szőnyeget a zenekarral meg az országgal, és arra is, amikor 1995-ben százezren látogattak el a fénylő Rockandrolliába, a hajdani válogatott meccsek és kettős rangadók légkörét idéző, telt házas Népstadionba.

A mai kirakatok gyakran olyanok, mintha a raktárt mutatnák. Ennyi kihasználatlan négyzetmétert csak észrevesz valaki előbb-utóbb.

Amikor a képet előkészítettük, nem tudtuk, hogy a Jászai Mari-díjas Esztergályos Cecília március 15-ére megkapja a Kiváló Művész kitüntetést. Régen járt már neki.

A Vakáció a könyvtárban címet kapta 1970 januárjában ez a kép, melyhez – nem furcsa módon – nem készült cikk. Legalábbis én nem találtam meg, pedig végiglapoztam az aktuális kötetet. Voltak az akkori lapban ilyen, a szerkesztők által lóze-képnek nevezett illusztrációk. Ma hírképnek nevezzük őket, de az akkori újságban olyan dolgokat ábrázoltak, amelyeknek többnyire nem volt hírértékük.

1981 nyarán, amikor lapunk fotósa ezt a felvételt készítette, népünk szinte csak filmekből ismerte a magyar szállodák zárt világát. Többnyire szatírákból, vígjátékokból és krimikből, parádés szereposztással: Kabos, Bujtor és a többiek főszereplésével forgatott Rejtő-adaptációkból, vagy Csurka akkor még csak a szatíra szintjén gonosz írásaiból.

Három és fél évtizeddel ezelőtt tombolt minálunk az üzemi demokrácia. 1978 első munkanapján országszerte sok-sok üzemben tartottak munkásgyűlést. Január 3-án ez volt a Népszabadság címlapsztorija. Azon a címlapon jelenhetett volna meg ez a kép, mely a Ganz-MÁVAG munkásgyűlésén készült, de valamiért mégsem ezt, hanem a Csepel Autógyár munkásgyűlését választották.

A zongora nem hangszer, hanem bútor – mondta lakonikusan apám, amikor odakerült a sor, hogy a zenei általánosban mindenkinek kötelezően hangszert kellett választania. Így lettem fuvolista, anyámnak pedig csak annyi kérése volt tanulmányaimmal kapcsolatban, hogy ha ő hazaér, akkor már a nagyszobában, a kályha mellett se gyakoroljak.

Meglepő felirattal archiválták lapunk fotórovatában ezt a felvételt 1985-ben. Tokjára azt írták: a világ legnagyobb tölthető hordója Budafokon.

Kevés olyan hungarikumunk van, mint a kátyú. Mely voltaképp történelmi koroktól függetlenül a lyukra vezethető vissza. Bármit tettünk, bárhová mentünk a leírt egy évezredben, lyukakat hagytunk hátra. Ha kalandoztunk, könnyű léptű, kistestű lovaink lába nyomán keletkezett a pusztában a lyuk. Ha huszitákat mentünk leverni, lengyel-magyar királyi perszonálunióban mesterkedtünk, a völgyek simára döngölt útjait tapostuk likacsosra.

Magkészítők dolgoznak, forró sütit készítenek, mi az? Nem cukrászdában járunk, hanem egy öntödében.

„Szeretném bejárni a földet” – énekelte 1969 nyarán, a negyedik Táncdalfesztiválon Harangozó Teri, talán annak nyomán is, hogy az év január 22-én Cannes-ba repült, és Ferihegyen összetalálkozott a Brazíliába tartó labdarúgó-válogatottal. Az A kerettel.

Legszívesebben csak annyit írnék: tessék minél nagyobbra venni a képernyőn ezt a fotót, és gyönyörködni benne. Aki el tud tekinteni a látványt kissé zavaró tűzfaltól ott középen, meg lehet elégedve e budai panorámával: a Vártól egészen a Mátyás-templomig, és tovább.

Nincs már meg a fal, nincs már meg az emléktábla, amelyet 1969 decemberében megkoszorúztak. Az akkori Mártírok útján, korábban és ma is Margit körúton, az egykori katonai fogháznál történt a kegyeletes esemény. Akkor volt ötven éve, hogy azon a helyen kivégezték Korvin Ottót, László Jenőt, valamint Kerekes Árpádot és a „Lenin-fiúkat”, azaz a Tanácsköztársaság Vörös Őrségének, büntető és megfélemlítő különítményének embereit. Ők jelentették a „vörös terrort”, akiken az akkoriban dúló „fehérterror” sietve állt bosszút.

Furcsa, hogy napjaink munkaszolgálatosai, azaz a közmunkások elődeiről csupa közhely jut az ember eszébe. „Ha nem tanulsz rendesen, majd mehetsz utcát söpörni, aztán jól megnézheted magad” – intettek a felnőttek, persze a legkisebb visszatartó erő nélkül. Mert e megvetett hivatás űzői rendszerint kedves emberek voltak, a maguk sajátos módján még viccesek is. A szájuk sarkából sosem hiányzott a cigaretta, jókedvűen vigyorogtak a világba, miután többnyire valamelyik környékbeli italboltból léptek ki. Vagy épp oda tartottak.

Valamikor idáig szaladt az Eger és Hatvan felől jövő széles országút, és itt ütközött bele a Mátyás idejében kiépült pesti városfal középső kapujába, a Hatvaniba. A kereszteződés helyén a kaput védő hatalmas körbástya (rondella) állt, melynek alapfalai az aluljáróban – a Belváros első aluljárójában – láthatók.

Ott kéne ülnöm nekem is, baloldalt, a földön. Úgy látszik, az volt a „fiatalok” helye, és hát akkor még mi voltunk a fiatalok. Tóth Ákos, Krajczár Gyula, Romhányi Tamás, meg én. Az épp egy évvel korábban alakult Budapest-rovat.

Tegye föl a kezét, aki, ha ideírom, hogy Óóóóóóóóószereeees!, már hallja is azt a régi kurjantást. Edzett, kicsit repedtfazékosra igazított hang, nagy levegő, hogy a kiáltás túlharsogja az autók zaját, a villamos csattogását és a prakker puffogását is akár.

Ez a felvétel 1980-ban egy világhírű magyar intézetben készült, a svábhegyi fejlődésneurológián vagy ahogy röviden nevezték: a Katona-intézetben. Talán emlékszünk, hogy 2007-ben a politika úgy döntött, bezárja a svábhegyi gyerekgyógyászati bázist, ekkor tűnt el onnan a fejlődésneurológia is.