A milyen szép volt, amilyen felemelő lehetett – a legtöbben így emlékeznek rá – az 1956-os forradalom, olyan kíméletlenné, kegyeletlenné vált az ünnepe. Rosszabb ez, mint az „ajjaj, hol van itt a nemzeti egység?” kérdéssel való remény nélküli szembesülés.

Egy rossz szót nem lehet szólni arról, amit Orbán Viktor tegnap évértékelésként mondott. De jót sem, mert szinte semmit sem mondott. Akárha playback-koncerten lettünk volna. Hang van, élet nincs.

Langyos volna a kampány? Amikor emelt szinten a forradalom, a polgárháború tétjét viszik be, cigánybűnözéstől izraeli felvásárlás elleni küzdelemre mozgósítanak, a nemzet megbecsült művésze kormányzóvá emelné Orbán Viktort, és rendőrbérencként festi le Vona Gábort, a Jobbik elnökét, aki szerint viszont a Fidesz elnöke gyáva, nem akar igazi változást, csak hatalmat?

Nem csak a térdre rogyott, védekezésképtelen áruházakat belezték ki az emberek Haitin s most Chilében, ahogy tették ezt nemrég New Orleansben is, még egymást is kifosztják. A földrengés által elpusztított otthonok romjait, a létezés minimumát próbálják védeni túlélők a túlélőktől. Sokszor sikertelenül.

Ilyennel még nem találkoztak, mondta megrendülten a professzor miután bejelentette, hogy meghalt egy új influenzás anya magzata, majd maga a mama is. Az eset után a klinika orvosai beoltatták magukat – tette hozzá.

Teljes a sajtószabadság, miközben egyre kevesebb a szabadság a magyar sajtóban. A helyzet fájdalmas, de rutinszerűen ismétlődik. A dicsőséges Talpra magyar! után néhány nappal Petőfi például már a lapalapításhoz óriási letétet követelő sajtótörvény elégetéséről számolt be lelkesen, mondván, a politika képtelen elviselni a sajtó szabadságát, de ezt az emberek nem fogadják el.

Az ünnepek után találkozunk, mondta a barátom, és nem tudtam, mire gondol. Lassan jöttem rá: október 23-ra. A napra, amikor pörög a forgóajtó. Budapestről elkaravánozik azok nagy része, akik ezt tehetik, hogy a kiürülő utcákat elfoglalják a verekedni kész alakulatok és az ellenük kirendeltek. Ez ünnep volna? Az. Akkor is.

Órákig ültem együtt öt gárdistával a lányom kórterme előtt. Én vártam, hogy lehozzák őt a műtőből, ők, ennyit elmondtak, vigyáztak egy társukra, akit megfenyegettek.

Vegye csak be, drága, mert a jövő héten nem lesz már fájdalomcsillapító, mondta mosolyogva az asszony a szomszéd ágyon, és rögtön az információ forrását is megjelölte: a nővérke.

Az élet különös kegyetlenséggel elkövetett lenyúlássorozatot vágott az ország képébe az utóbbi hetekben. A hatás hasonlít a cigányok ellen elkövetett gyilkosságsorozat által kiváltottakhoz. Meglehet, hogy az országban nem ölnek meg több embert, mint régebben, sőt, a statisztikák szerint inkább kevesebbet, mégis, az az ember érzése, hogy elszabadult a pokol. S ha ez az érzés, akkor el is szabadult. A kivégzések a kegyetlenség, a békés közkasszafúrások a pofátlanság új dimenziójával szembesítenek.

Immár nyilvános a Magyar Televízió "székházszerződése". A kitakarás nélküli feltárást régóta követelik ellenzéki politikusok és tévékurátorok, akikhez néhány hónapja csatlakozott Jánosi György szocialista médiapolitikus is.

Nem értem, hogy miként lehet a gyerekjóléti szolgálattól érkezett nőt lefejelni. Azt még fel tudom fogni, hogy nem bírja a mátészalkai ember, ha a megvert családtagokról kérdezik. De a lefejelés ebben a relációban újszerű.

Mindenki tudhatta, akinek dolga van az új miniszterelnök kiválasztásában, meggyőzésében, hogy Surányi György csak viszonylag toleráns politikai közegben vállalja a felkérést. Ezért, ha Sólyom László meg akarta akadályozni, hogy Surányi igent mondjon, jól számított, amikor tegnap, szokatlan, de a tárgyalási folyamat szempontjából aktív, déli időpontban már ki is engedte tévéinterjúját.

Az ünnep után azonnal módja volt szembesülni a gondokkal a miniszterelnöknek, ahogy ígérte is, hogy nem tér ki, csak éppen kéri, hagyják kicsit ünnepelni.

Az esélyre komoly siker van, mondta véletlenül botló nyelvvel tegnap Orbán Viktor, mire hatalmas, biztató tapsot kapott országértékelő közönségétől, hogy meg ne zavarja a hiba. Amit nem vett észre. Ütemvesztés nélkül ment tovább, hogy erőt, reményt adjon.

Bokros Lajos elismert válságmenedzserként hol lehetne jobb helyen, mint az MDF EP-listája élén? Egyszerre minimum két válságot menedzselhet.

Mitől van a déjá vu érzés, amikor ilyen válság még nem volt? Lehet attól, hogy a szakma, a vállalkozók és a tudományos élet nevében (Reformszövetség) ugyanaz a Békesi László mondja el, hogy mit kell tenni, aki tizenöt éve már politikusként is mondta, és ugyanezt, bár akkor inkább Bokros Lajos csinálta meg, amit neki kellett volna? Ez az érzés megnyugtató is lehetne: mintha nem is történt volna semmi, csak most végre megérett az idő.

Őrületes, ha valaki le akarja vonni a jövőre vonatkozó tanulságokat, amikor válságban vagyunk.

Ezermilliárd forint mozdul át a fogyasztásból a gazdaságba - ez az adóátrendezés, amit ma jelent be a Parlamentben a miniszterelnök. És még az "apró", pár száz milliárd, mert lyuk van a költségvetésben. Mindez, közkívánatra - leszámítva az összes fogyasztót. Ezt követeli egy ideje a többi párt, a gazdaság megannyi szervezete és fontos embere.

A megrendülés első mondata az "ilyen még nem volt". Hogy átléptünk egy határt. Pedig volt már ilyen. Régen túl vagyunk sok határon - igaz, megszokhatatlanul.