Ezt énekli Peacock, a kolduskirály Brecht Háromgarasos operájában. Ugyanebben a darabban hangzik el a kapitalizmus természetét (talán) legjobban jellemző (marxista) beszólás: „Egy bank kirablása semmiség – egy bank alapításához képest.”

Salus aegrotae suprema lex esto! Vagyis a beteg üdve (az orvoslás során) a legerősebb törvény!

Amikor Sztálin már túl volt a Vörös Hadsereg legjobb tábornokainak kivégeztetésén, és saját nagyságát és hatalmát nem volt, aki kétségbe vonhatta volna, drága idejét elkezdte a tudományra pocsékolni.

Nagyon igaza van TGM-nek, amikor felhívja a figyelmet arra, hogy Horthynak és a nevével fémjelzett rendszernek csak egyik – nem elhanyagolható, de korántsem a legnagyobb –bűne volt az antiszemitizmus. Ám szerintem egy s másban téved. Horthy még az általa leírtaknál is rosszabb (felvilágosulatlan abszolutista) uralkodó volt. Tisztelem József Attilát, így talán – TGM jóváhagyásával –én is szidhatom kicsit Horthyt.

Tudjuk, emlékszünk, megszoktuk, hogy a diktátorok előszeretettel nyújtanak (veszélytelen, figyelemelterelő) foglalatosságot az ő „rajongva szeretett” (nemzeti) népüknek. Valami olyasmit, mint az egykori sorozott hadseregek (méltán tisztelt) őrmesterei, akik feltalálták a fogkefével történő illemhelytisztítást.

Új feudalizmusunkban üdítő jelenség, hogy kezdeményezik a népszavazást az eutanáziáról. Az meg egyenesen vérpezsdítő, hogy az OVB, kiírhatónak minősítette a referendumot, el lehet kezdeni az aláírások gyűjtését. Bízom benne, hogy az OVB tudja, mihez járult hozzá. Viszont a MOK (az orvosi kamara), már a kérdés felvetése ellen is tiltakozik.

A „hivatalos” orvosi szakma egyöntetű felháborodása hangzik és visszhangzik médiaszerte, mert egy budapesti sebész kevesellte a neki szánt hálapénzt, mi több, sértettségét és megalázottságát (felindultságában) azonnal páciense tudomására hozta.

Az Alkotmánybíróság döntése után, majd a kommunizmus áldozatainak emléknapján újra fellángolt a régi magyar csúsztatásos vita: vajon a horogkereszt vagy a vörös csillag jegyében öltek-e meg több embert, okoztak-e több szenvedést?

A „magyar egészségügyet” úgy államosította vissza az új puha diktatúra, hogy az állam-szocialista szisztéma leváltása után sem volt egyetlen rövid időszak sem, amikor a magántőke és a magánkezdeményezés abban az azt megillető, a piacgazdasággal kompatibilis helyet megkapta volna. Sajnos, a minden jót elsöprő Kétharmad előtti kormányzatok sem vitték előre a fejlett egészségügy gazdasági háttere megteremtésének ügyét, holott már az Antall-kormány idején elfogadták azokat a törvényeket, amelyek keretet adtak volna az előrelépéshez. Annyit azért el kell ismernünk, hogy ha nem volt is haladás, legalább durva visszalépés 2010-ig nem történt. A kivétel a híres vizitdíj-napidíj jelszóval induló reformkísérlet volt, amely ellen a vérpopulista előkétharmad (bűnös szándékkal) népszavazást kezdeményezett, és amely reform az Alkotmánybíróság végzetes hibája miatt meg is bukott.

Feriheggyel két baj van: először az, hogy rossz helyen van, másodszor az, hogy a nagy erőfeszítések árán (egy csiga sebességével és szaktudásával, 25 év alatt) kialakított reptéri struktúra nem a korszerű igényekre terveződött. Így azután ötévenként szükségessé vált az „újratervezés”, ám mire elkészült az aktuális fejlesztés, éppen el is avult. Egyébként szerintem a 2-es terminál és az új kifutó építése eredetileg is rossz döntés volt, de ezt még a „létezett szocializmus” számlájára írhatjuk.

A baj sokkal nagyobb és sokkal mélyebben van, mint az új abortuszháború pró és kontra csapatainak összecsapásai mutatják. Az olaj akkor ömlött újra a pislákoló tűzre, amikor egy indiai gyógyszergyártó forgalomba hozatali engedélyt kért és – mivel az igen szigorú magyar és EU-feltételeknek mindenben megfelelt – kapott az „abortusztablettára”.

Pártunk, kormányunk és parlamentünk, a nemzeti együttműködés beteljesítése felé vezető úton újabb nagy lépésre készül: szigorítja a Btk.-t! Nem kétséges, hogy a nemzet ezt óhajtja, már ha a „nemzet” azonos a fiatal (és a vén) autokratákkal. Ha nem teljes is az azonosság, a többség megvan: alaptörvényük rögzíti a valódi életfogytig tartó börtönbüntetés kiróhatóságát. (Az EU-ból történő távozásunk utáni napon – kétharmaddal hoznák vissza a jótékony halálbüntetés különféle formáit, a pallossal történő nyilvános lefejezést [és a megelőzőleg lefolytatandó bélkiontást] is beleértve. Jó eséllyel megtippelhető az is, ki lenne az első halálraítélt.)

Lengyel László (kiváló) vitaindító cikke (Helyzet és kiút, Népszabadság, február 11.) szikár „reál” értékelése Unortodoxia (jelenlegi alaptörvényes nevén: Magyarország) jelenének. Én „humán” értékelésre készülök. Félek, az eredmény még a reálnál is siralmasabb lesz.

Révész Sándor gondolatai logikusak, humánusak, javarészben helytállóak is, azonban a téma (Pénzt vagy életet, 2012. január 30.), megérdemel egy átfogóbb, hogy ne mondjam, „világnézeti” megfontolást, hozzáteszem, ebben Révész Sándorral szimpatizálok. De…

Sárosi Péter a TASZ nevében (Világ szexmunkásai, egyesüljetek!, június 26.) ellenzi a szexuális szolgáltatásokat igénybe vevők ("kliensek") büntetőjogi felelősségre vonhatóságának bevezetését. Alighanem igaza van. A kurtizánokról meg már régóta tudjuk, hogy büntetőjogi számonkéréssel nem illetendők. Van tehát valami, amit súlyos bűnnek tartunk, de senkit nem kívánunk megbüntetni érte. Illetve valakit azért mégis: a "szervezőt" (a stricit). Rajta kell elverni a port! Valóban általános utálattal övezett foglalkozás az övé, de morálisan semmivel sem rosszabb, mint a kurafié vagy a kurtizáné. A strici kereskedő, aki egy tradicionális szolgáltatást árusít, úgy-ahogy "rendezett" körülmények között, a bankszektorét biztosan meg nem haladó haszonkulccsal. Persze a "termék", amit árusít, aktuálisan tiltott gyümölcs, és ha az aktív részvevők ártatlanok, viszont a bűn bűn, akkor (Sárosi és a TASZ szerint) nincs más lehetőség, mint a stricik (illetve modern világunkban a stricikonszernek) elleni (szexmunkás) világforradalom. A stricik láncait lerázó örömhölgyek (és örömurak) saját lábukra állnak, szakszervezetbe tömörülnek, és akkor már minden rendben lesz.

Úgy negyedévente kerül a sajtófigyelem középpontjába egy-egy tragikus sorsú, végleges agykárosodást szenvedett beteg, akit évek óta géppel lélegeztetnek és mesterségesen táplálnak, amikor a hozzátartozók, ritkábban az orvosok körében felmerül a kérdés: abbahagyható-e a mesterséges táplálás és lélegeztetés? Valóban a beteg életét hosszabbítjuk meg, amikor az életfenntartó funkciókat működtetjük, vagy csupán egy puszta testet, egy immár haszontalan sejttömeget tartunk biológiailag életben?