A gyerek farmot kapott a születésnapjára: fehér falú, piros tetejű istálló, narancssárga traktor, kocsi, állatok. Nem volt egyszerű fölhajtani, Gábor jó pár üzletet végigjárt, mire az egyikben megtalálta. "Pont olyat, mint a Kiszsófié" - ez volt a feladat.

Alig késett - állapította meg Kátainé Márkus Éva, miután leült az összeszabdalt, méregzöld műbőr ülésre, megnézte az óráját, majd a kézitáskájából elővett egy diétás kólát. A vonat két rángással elindult, Kátainé Márkus Éva kinyitotta a műanyag flakont, és miközben ivott, igyekezte kerülni a szemben ülő középkorú férfi tekintetét. A férfi egyenesen az arcába bámult; mindazonáltal Kátainé Márkus Éva úgy döntött, hogy nem bosszantja föl magát, nemcsak azért nem, mert a férfi kedvesen mosolygott reá, hanem azért sem, mert falubéli. Nem bánta volna, ha egyedül utazik - az este bekészített a táskájába néhány, az internetről kinyomtatott cikket -, ám amint a férfi a peronon melléje lépett, rögtön tudta, hogy útitársa lesz. Amennyire tőle tellett (s ahogy a tanfolyamon is tanítják), igyekezett nem bosszankodni ezen, udvarias érdeklődéssel hallgatta az újságkihordó fecsegését arról, hogy bár ő nem nagyon szokott utazni (ez a mostani kivételes eset), azt azért tudja, hogy ez a vonat annak ellenére is alig szokott késni, hogy messziről jön, ellenben az, amelyiknek a szomszéd falu a kiindulópontja, már ide is teljesen kiszámíthatatlanul érkezik.

Hosszú évek óta nem találkoztam Radnai Bélával. Hirtelenjében most nem is tudom, hogy kéne neveznem őt. Radnai úr? Béla bácsi? Géza mindig úgy emlegette, hogy "a fater". De hát Gézát is mikor láttam utoljára? Ezer esztendeje. Pedig azelőtt egész napokat töltöttem vele. Egymás mellett forgattuk a lapátot az óvoda homokozójában, és egymás mellett ültünk az iskolapadban is. Úgy látszik, a gyerekkori barátságoknak ez a sorsuk. Továbbröppennek, akár csak az együtt töltött idő.

Sárosdi, a prózaíró egy csöndes, langymeleg szombaton arra döbbent rá, hogy magányosnak érzi magát. Világéletében sokat volt egyedül, voltaképpen szerette is ezt az állapotot: a házassága éveiben se bánta, ha a felesége későn érkezett haza a munkából és ő addig kedvére tehetett-vehetett az üres lakásban.

Sárosdi, a prózaíró szeretett reggel utazni. Szerette, ha sötétben indul és világosban érkezik meg valahova. Az új nap ígérete olyankor összekeveredett az új hely ígéretével. A világosság nem ugyanott érte, ahol az előző este a sötét, és ez valahogy mindig afféle ünnepi bizakodással töltötte el.

árosdi, a prózaíró gyermekfelügyeletet vállalt az unokafivérénél. Korábban soha nem csinált ilyet, és a rokonsággal is csupán felületesen ápolta a kapcsolatot, ám azt követően, hogy tiszteletét tette az unokafivére Máté nevű kisfiának tizedik születésnapjára rendezett zsúron, vendéglátói úgy gondolták, miért is ne lehetne a jövőben szorosabbra fűzni a rokoni szálakat, és rendszeresebbé tenni az addigi hébe-hóba találkozókat.

Sárosdi, a prózaíró hazafelé ballagott. A cipője latyaktól cuppogott, nyirkos szél fújt a kabátja alá, és Sárosdinak minden utcasarkon meg kellett állnia, hogy megigazítsa a szabadulni készülő kalapját.

Sárosdi, a prózaíró születésnapi zsúrra volt hivatalos. A meghívás az unokafivérétől érkezett, pontosabban az unokafivér Máté nevű kisfia nevében, aki fényes papírra nyomtatott, cirádás üzenetben tudatta a kedves rokonokkal, hogy a jövő héten betölti a tizedik életévét, és ezt tágabb családi körben szeretné megünnepelni.

Sárosdi, a prózaíró egy keskeny és rövid utcában lakott, amelynek egyik vége a Körútba, a másik vége egy térbe torkollott.

Sárosdi, a prózaíró a nyári hónapokban egy önkiszolgáló étteremben ebédelt. Ennek semmi köze nem volt a nyárhoz, egyszerűen úgy adódott, éppen a nyárra esett az, hogy Sárosdi úgy döntött, kipróbálja azt a helyet.

Sárosdi, a prózaíró reggelente, amikor a boltba vagy sétálni indult, rendszerint végignézte az utcában parkoló autókat. Keskeny és hosszú utcában lakott, ahogy a hirdetésekben szokás mondani: "közel a belváros szívéhez", és az utca mindkét oldalán végig parkoltak az autók, szorosan egymáshoz tapadva. Középen egyetlen sáv maradt szabadon, de ez nem jelentett problémát, hiszen ahogy a környék minden utcája, ez is egyirányú volt. Probléma akkor támadt, amikor valaki jobban megkínlódott a parkolással: a kis hézagokat hagyó autók közé nehéz volt beférkőzni, és ha nem ment a beállás első vagy második lendületből, a mögötte föltorlódó sor és a dudálások hatására a vezető gyakran úgy döntött, hogy inkább nem kísérletezik, másutt keres helyet.

Sárosdi, a prózaíró az utóbbi időben gyakran félt. Voltak napok, amikor szinte állandósult benne a félelem: szorongott, hosszan tartó nyugtalanság fogta el, és olykor fura pántot érzett a feje körül. Aztán persze az idő előrehaladtával a félelme alábbhagyott, néha képes volt teljesen megfeledkezni róla, azonban mindig jött valami, ami újra a felszínre hozta. Látott pár filmkockát a tévében, fényképet egy napilapban, öles betűkkel fölmázolt falfirkát az aluljáróban, szem- és fültanúja lett egy szóváltásnak a villamoson, dulakodásnak az utcán, és máris összeszorult a gyomra, amelyet menetrendszerűen hosszabb-rövidebb ideig tartó szorongás és nyugtalanság követett.

Békés Pál új regényének hősei inkább sodródó szereplői, mint alakítói életüknek, hármuk egy tragédia utáni végzetszerűen közös sorsának. Miközben elkísérjük őket Luandától Kabulig, a Nagykörúttól Rákosszentmihályig, Grúziától Paraguayig, gondolkodhatunk: miért is tűrik oly rezignáltan mindazt, ami az évtizedek során történik velük.

Sárosdi, a prózaíró udvarias embernek tartotta magát. Úgy gondolta, tisztában van a legalapvetőbb udvariassági illemszabályokkal, sőt tudja is alkalmazni azokat. Ebbéli tudását nemcsak gondos szülői nevelés nyomán szerezte, hanem legalább annyira tapasztalatok útján, ám mivel alapvetően félénk és visszahúzódozó ember volt, tapasztalatai elsősorban környezete megfigyeléséből származtak. Kora ifjúságától fogva nyitott szemmel járt-kelt a világban (talán ezért is adta prózaírásra a fejét), figyelte az emberek viselkedését, és egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy az udvariasság fontos dolog.

Sárosdi, a prózaíró autótulajdonos lett. Na, nem valami új, csillogó-villogó autócsodára kell gondolni számítógép vezérelte műszerekkel, beépített klímával, műholdas követéssel és öt hangfalas CD-lejátszóval, hanem egy, éveinek számát emberi léptékre vetítve már kamaszkort elért, ráadásul Európa kevésbé boldog és kevésbé szerencsés felén gyártott járműre, amely egyáltalán nem csillogott, és villogni is többnyire akkor villogott, amikor a motorja egyes lámpáknál megmakacsolta magát, nemhogy indulni nem akart, le is fulladt: olyankor Sárosdi bekapcsolta a vészvillogót, majd igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, lesütött szemmel hallgatta a mellette elhúzó autócsodák ideges dudálását, ám nem nézett föl, nem akarta látni az ingerült arcokat és a fenyegető ökölrázásokat.

Sárosdi, a prózaíró időnként megmagyarázhatatlan szánalmat érzett idegen emberek iránt. Olyanokon esett meg a szíve, akikkel azelőtt sosem találkozott: egy elkapott mozdulat, egy véletlenül meglátott gesztus elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Sárosdi szemét elöntse a könny, valami mardosni kezdje a mellkasát, és feje zsongani kezdjen az emberi szenvedés mérhetetlenségéről szóló gondolatoktól. Ha a metrón, a villamoson észrevett egy ijedt arcot, egy rémült tekintetet, egy, a föl- és leszállók gyűrűjében a fogantyúba kétségbeesett erőfeszítéssel kapaszkodó kezet, egy viseltes ruhadarabot, egy szakadozott kézitáskát, egy húsz évvel ezelőtti narancssárga nejlonszatyrot, a prózaíró szívét elöntötte a szánalom ezek tulajdonosai iránt. Az is megesett, hogy megpillantott egy fél pár kesztyűt heverni a járdán, erre eszébe jutott, hogy valakinek fázott a keze, a zsebébe nyúlt, hogy kesztyűt húzzon, ám ott csupán egyet talált kettő helyett, és ez bizonyára igen rosszulesett neki - ennek gondolatától pedig megint csak elszomorodott a prózaíró, aki maga se tudott magyarázatot adni az ilyenkor rátörő érzésekre: időnként keserűen nevetett saját szentimentalizmusán, máskor a fejét csóválta, hogy milyen betegesen érzékeny.

Sárosdi, a prózaíró ágyában fekve hallgatta, ahogy a fölötte lakó öregúr kikászálódik a vele egyidős ágyból, fogja a járókeretet, és (dam-dam!) elindul a konyha felé. Mindenfelé nyíltak és csukódtak, csapódtak és zörögtek az ajtók, léptek csattogtak a folyosókon, az udvar kövein, a lépcsőkön, foghegyről odavetett köszönések hangzottak el, kutyák ugattak, emberek káromkodtak - megélénkült a gang, a pesti ember létezésének egyik legfőbb helyszíne, mely nem csupán függőfolyosó, a lakások előtti közlekedőrész, annál sokkal fontosabb: párbeszédek hangzanak el rajta, viták robbannak ki, barátságok és szerelmek szövődnek, néha pedig az emberek örökre meggyűlölik egymást. A gangon növényeket nevelnek (műanyag kannákban tárolják hozzá a vegyszereket, almásládákban a virágföldet), gyerekbiciklikkel, homokozólapátokkal és hatalmas kartondobozokkal (feliratukból látszik, a közeli lakás tulajdonosa milyen típusú hűtőszekrényt, televíziót, mikrohullámú sütőt használ) akadályozzák a közlekedést; rendszerint koszos, poros: mindenki ott veri le a sarat a cipőjéről; bizonytalan eredetű, a szélben több tucat kilométert megjárt falevelek zörögnek rajta végig, és a közös képviselővé előlépett házfelügyelő nem győzi fogadni a sok panaszt, melyekkel a szomszédok a mellettük lakókat igyekeznek befeketíteni, amiért azok megint nem söprögettek el a körletükből.

Ha összeolvassuk Vámos Miklós új regénye fejezetcímeinek kezdőbetűit, ezt kapjuk: "Igazság?" - kérdőjellel a végén, jelezve, hogy a könyv egyrészt az igazság kereséséről szól, másrészt keserű lemondással veszi tudomásul, hogy az igazság ellenében gyakorta a hazugság tereli új irányba az ember életének medrét.