Van az angolban egy közös szó a razziára, a rajtaütésre és a rablótámadásra (raid). Ez a békésnek tetsző jelenet e két ártatlannak látszó leánnyal s ártalmatlannak tűnő rendőrrel nem fogja számunkra megvilágítani ezen jelentések közötti összefüggést. Mélyebbre kell ereszkednünk a múltnak kútjába.

A fotóarchívumban nem írták rá az idős úr nevét a kép kartotékjára, csak azt: Budapest első polgármestere, 1969, december. És ezzel az egykori archivátor feladta a leckét az utókornak.

Az új gazdasági reform szelei fújdogáltak Pesten egy Üllői úti gyárépület udvarán. Hatvannyolc júniusában szabályosan robbantott a volt Kilián-laktanya épületében a Női és Gyermekruha Nagykereskedelmi Vállalat, amikor az udvaron is nagykeráron kezdte kínálni a raktárkészletet.

Vallják be: ugye, Önök is kapták már azon magukat – ha máskor nem, hát gyerekkorukban –, hogy a múzeumban a műtárgyak helyett a párásító vagy az automata villanykapcsoló dobozát bámulják érdeklődve? Efféle izgalmas látnivalót a Magyar Nemzeti Galéria is kínál: a szemfüles látogató, ha végigsétál a földszinten, a gótikus szárnyasoltárok között, a teremsor végén egy ráccsal letakart csigalépcsőre bukkanhat. És ha olyan szerencsés, hogy épp Baán László főigazgató társaságában fedezi fel a mélybe nyíló lépcsőt, annak sem lesz különösebb akadálya, hogy bemászhasson a rács alá.

Csodadolgok történtek Tordason: az emberek többsége az Egyetértés Tsz-ben már nem a saját érdekét nézte, hanem a közösségét. Miközben fölöttük a Szaljut-6 űrállomás keringett.

Mindig változnak a kiváltságosok. Úttörőkoromban azt tanultuk, hogy korábban a Margit-szigetre csakis úrigyerekek juthattak el a szüleikkel, akik meg tudták fizetni a belépőt. De a proletárállam mindenki számára lehetővé tette a szigeti sétát.

Finom női kéz fogja az értékes ásványt a több mint negyven éves fotón. A képet Rév Miklós készítette, a Népszabadság akkori fotórovat vezetője, fotóművész, világjáró, könyvek, fantasztikus képek szerzője.

Tanulságos történet kerekedne ki abból, ha egyszer valaki feldolgozná a hazai műgyűjtés és a gazdasági közállapotok viszonyát, különös tekintettel a lakásállományra. A képnek, szobornak, szőnyegnek, antik bútornak a pénz és a jó – vagy a pocsék – ízlés mellett kell ugyanis még valami: a tér.

Ez egy féltitkos zeneest. Nyoma sincs a Pesti Műsorban. Aszerint ezen platánoknak csak két héttel később, 1981. július 13-án jutott volna egy kis zenei élmény. Akkor játszotta el itt a Közalkalmazottak Szakszervezete Szimfonikus Zenekara dr. Bogina Elemér pálcájától fenyegetve Beethoven V. és VII. szimfóniáját.

Fura járgányról találtunk képet az archívumban. Borítékjára azt írták: Lenin páncélautó, 1970/I.

Az ócsai devizahiteles lakópark jövendő lakói ilyen csinos gázpalackos tűzhelyeken fognak főzni (merthogy az őket megsegítő állam kispórolta a gázvezetéket a költségek sorából). A kép 1974 tavaszán készült, amikor a propán-bután palackok mindennaposak voltak a magyar háztartásokban. Nem szeretnék senkit megszólni amiatt, hogy az Ócsára költöző balszerencsés embereket időutazásra kényszeríti, biztos nem volt más lehetőség. Csak annyit jegyzek meg, hogy az ország javarésze ma már egészen más módon látja el konyháját energiával.

Négy hős, mint Athos, Porthos, Aramis, D’Artagnan: sötét mezben Bene Ferenc, Fazekas László, Tóth András, Dunai III Ede. Volt ok az örömre: még huszonöt perc sem telt el az Újpesti Dózsa–Celtic labdarúgó BEK-visszavágóból, és a lilák már 3-0-ra vezettek a Megyeri úton, ahol egyébként sem szívelték a skót együttes zöld-fehér csíkos mezét.

Nyolcvankettőt, úgy emlékszem, egy pár Tisza tornacipőben jártam végig. Jó volt az mindenre, iskolába menni vagy akár húsz kilométeres hétvégi túrára a Börzsönyben.

Igazi médiasztárokká váltak az új budapesti Citaro csuklós buszok, de voltak már elődjeik: 45 éve a MÁVAUT Ikarus járműveit ünnepelték. KÉPMENTŐ sorozatunk soron következő része a tömegközlekedés mozaikszavaiba is alámerül.

Az amerikaiak, az oroszok? A Moszad? Vagy biztosítási csalás? Egy munkatárs figyelmetlensége? Ki vagy mi okozhatta a nyolcvanas évek egyik legnagyobb tűzesetét? Lehetett volna Káposztásmegyer a magyar Szilícium Völgy?

Nézem a képeket, és azon töprengek, vajon járnak-e még a főváros utcáin a fotón épp összeszerelés közben látható buszok. Feltehetően nem. Mert akármennyire is időjárás-, út és sofőrállóak voltak az Ikarus városi buszai, harmincnál több évet aligha bírtak ki.

Használt tévé 30 forinttól egészen 2220-ig – ez se tegnap volt. De az adást már akkor is szidta mindenki.

1929 óta versenyeznek a könyvek egyre több kategóriában, egyre több díjért a tavaszi könyvünnepen, ami először még csak könyvnap volt, aztán lett könyvhét. Ekkor mondják meg nekünk a bölcs ítészek, melyek voltak az előző évben az igazán Szép Magyar Könyvek.

Százház utca… Ez legalább olyan romantikusan hangzik, mint a Százholdas pagony, nem? A különbség csak annyi, hogy a Százház utca nem pusztán valóságos, létező hely, de a neve is a legszigorúbb tényleírásból fakad. 1875-ben kereken száz teljesen egyforma, egyemeletes, visszafogottan komfortosított bérházat húztak föl a Kerepesi út távolba vesző végénél, az erzsébetvárosi kültelkeken, amelyekhez a terület közepén kialakított utcácska kínált bejáratot. Ez kapta a keresztségben a Százház utca nevet.