A Virágéknál ég a világ dallamára: „Kloss kapitány az ágy alatt/ Kergeti a svábbogarat. / A svábbogár nagyon büdös,/ Kloss kapitány nagyon dühös.”

Ősét II. Rákóczi Ferenc alapította 300 éve, fénykorát a szocializmusban élte, lelkét a kapitalizmusban lehelte ki. Szabad a gazda?

Rám jött ki ez a kép, pedig talán nem nekem kellene róla írni, hiszen ifjú koromtól ismerem a főszereplőt, Wellner Pétert, az I. osztályú bridzsjátékost, aki ellen sok nagy meccset vívtam. Másrészt viszont ennek köszönhető, hogy régóta személyes elbeszéléséből ismerem a Nyugati pályaudvar előtti, általa tervezett felüljáró botrányos építésének történetét. Amiről mindenki tudja, hogy kétfelől kezdték építeni, de az utolsó elemek beemelése előtt kiderült: a két ív nem fog összeilleni, elhúznak egymás mellett-alatt-felett.

Audiovizuális eszközökkel folyik a tanítás Fülöpháza egyik tanyasi iskolájában. Ez a címe Kéri Dániel 1974 februárjában készült fotójának. Mint hajdani tanárjelöltnek, felrémlik bennem, hogy pár évvel korábban a módszertan tantárgy keretében mintha mi is hallottunk volna arról: hipp-hopp bevezetik az iskolákban a magnós, sőt filmvetítéses nyelvtanítást, melynek köszönhetően minden nebuló folyékonyan, jó kiejtéssel beszéli majd az orosz nyelvet. Mert, ugye, az iskolák jó részében az idegen nyelv akkoriban azonos volt az orosszal. De tudom, volt sok falusi, tanyasi iskola, ahol orosztanár sem volt. A gyerek akkor kezdett oroszul tanulni, ha bekerült egy városi középiskolába, lehetőleg gimnáziumba.

Bánhalmi János 1969 augusztusában készült fotója azokat az időket idézi, amikor kezdett múlni a konfekcióipar egyeduralma.

Azt ismerik ugye, hogy az öreg prímás hallgatja, hallgatja Menuhint, aztán csak annyit mond: nem rossz, nem rossz, de az asztalnál meghalna. Nos hát, éppen ezeknél az asztaloknál halhatott volna meg a Menuhin. Ha nem lett volna mellette Boross Lajos, a (ma már) öreg prímás. A prímáskirály.

„A kiskora óta az indiánok között nevelkedett John Russell inkább érzi magát rézbőrűnek, mint fehérnek. Amikor az öröksége ügyében a városba kell utaznia, először szembesül a fehérek világának farkastörvényeivel. A postakocsin utazó vegyes társaság kicsinyes civódásai hűen tükrözik a ,civilizáció’ urainak gyarlóságait, s amikor rablótámadás éri őket, végképp elszabadulnak az indulatok. Csak egyvalaki akad az egész társaságból, aki képes emberi módon viselkedni...”

Öreg kunok. Karcagiak. Egyidősek lehetnek a múlt századdal. Egyidősek nagyapámmal is. Ülnek a padon és tereferélnek valamikor 1978 augusztusában.

A Mackó játékbolt közelében vagyunk Budapesten. A laza csóka a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán pózol, ami teljesen újszerű, az Astoria felé néz, az Ikarus a háta megett elhúz a Blaha Lujza tér és a Keleti pályaudvar irányába.

Egy szál semmiben állni a művelődési ház egyik helyiségében kialakított ideiglenes rendelőben a katonaorvos előtt. Negyven fölötti férfiaknak aligha kell magyarázni, milyen érzés is volt. Jó, hogy a fiamnak ezt már nem kell átélnie.

Manapság gyakran hallom, hogy közéleti emberek dicsekednek azzal, hogy „Hülye voltam a matekhoz!” Annak is eljön az ideje, hogy büszkén kijelentsék: „Egy szót sem értek Arany balladáiból!”? A matematika nem számtan, hanem a gondolkodás művészete. Gondolkodni pedig jó!

Amikor ez a fotó készült, a jeges már nem kiáltozott a pesti utcákon. 1981 júliusában jártak kollégáink a Jász utcai jéggyárban, ahonnan az elmúlás és hanyatlás jelentésével tértek vissza. Falus Gábor arról számolt be, hogy már csak kevés olyan élelmiszerkereskedés, húsbolt maradt, ahol akkor még a hagyományos hűtéssel óvták a minőségét.

A 80-as évek elejét írtuk. Cservári lakótárs a tízemeletes óbudai panel egyik lakásában egy este eltöprengett. Satnyul a magyar ifjúság – kesergett magában a nagy húsipari cég első számú pénzügyi, majd gazdasági szakembere, a tanulás örökké újabb és újabb diplomák megszerzésére készülő megszállottja (amúgy Széchenyi csendes, de elkötelezett híve), aki egy hirtelen jött ötletnek engedve akkor pár éve már az edzői vizsgáról szóló oklevelet is számos végzettsége között tudhatta.

Kiskoromban az újpesti kisiparosok meg én ugyanazt szerettük. Az apámat. Az újpesti tanács iparosztály-vezetőjét. Félig az apám tehetett róla, hogy szerették, félig meg sajnos a Kádár. Apám kedves, közvetlen ember volt, magával vitte Újpestre a csikágói proli humort, nehéz és színes ifjúsága idején sokféle szakmába belemesterkedte magát az ügyes kezeivel, értette a kisiparosok nyelvét és munkáját.

„Aki lentről nézte őket, frászt kapott, ezért aztán a legtöbbet fizették nekik, amennyit csak a bérskála engedett De ők odafönt, az éjszaka szívében, nem érzékelték a veszélyt. Nem is volt alattuk mélység, csakfölöttük volt magasság.” Örkény István Rossz álom című halhatatlan karcolatának szereplője, Kirch Kálmán hegesztő jut az ember eszébe erről a képről.

Negyven esztendeje készült ez a kép. Olimpiát rendeztek akkor is, akárcsak idén. Azon az olimpián, Münchenben nyerte Magyarország a századik aranyérmét. E felvétel idején még előtte vagyunk ennek, még nem lehetett tudni, ki lesz az a bajnok, aki a századikat elhozza majd. Az egyik esélyes mindenképpen Gyarmati Andrea volt.

Itt tartottunk a nyolcvanas évek elején: készülnek a fa teniszütők az Iskolabútor és Sportszergyárban. Tökéletesen egyformák, és nyilván a húrozás is ugyanolyan volt mindegyiken.

A diafilm új életéről számolt be képes riportban Falus Gábor kollégánk és Erdei Katalin fotóriporter 1981 áprilisában. Talán sokan azt hitték akkoriban, hogy már halódik ez a műfaj? Honunk a tévé, a 8 milliméteres házimozi országává lett akkorra, s jó néhány család dicsekedhetett házi videomagnóval is.

Utólag belelapozva a Fővárosi Patyolat Vállalat sajtójába, elképed az ember. Amit ez a hattyús csapat a megalakulásától a sűrű átszervezéseken át a kimúlásáig eltelt évtizedekben kapott, az a legnagyobb szocialista nagyvállalatoknak is sok lett volna.

Minden kéz az asztalon, egységesen, szépen összekulcsolva. Egyház és politika nyíltan egymás szemébe néz az ország házában. A tekintetekből nyugalom és jóindulat árad. Ezek itt a béke emberei.