Meztelenül a néphadsereg kapujában
Sorozás: ez a szó is magyarázatra szorul már egy mai gyereknek. Egy szál semmiben állni a katonaorvos előtt.
Aki azt mondja, hogy jó volt katonának lenni a Magyar Néphadseregben, az vagy rosszul emlékszik, vagy téved, vagy ritka madár. A katonaviselt férfiaknak ugyan egész életre szóló témát adnak a katonasztorik, a bemondások a szleng részévé váltak, amit a nők nem értenek, de azért jó, ha ők is tudják, átélni messze nem volt annyira jó, mint utólag beszélni róla.
Ha van valami, amit nem hiányolok a múlt rendszerből, az a sorköteles katonaság. Sőt: áldom a sorsot, hogy a fiamnak már nem kell ezt megismernie. Mert amikor a jobbnál jobb történeteket mesélik a volt katonák, akkor ők is tudják, hogy ez az egy, másfél vagy két év elszállt az életükből. Amit a hadseregben átéltek vagy tanultak az életből, az többnyire a másiknak a megalázása, a korlátolt hatalmaskodók elviselése. Az a rend és az a fegyelem, amit ott megismert az ember, nem okvetlen az, amit követendőnek tarthatunk egy jó világban.
Az a világ pedig, amit a korabeli újságcikkek sugalltak a sorkatonaságról, teljesen más képet festett a laktanyák világáról, mint a valóság. Kezdődött ez már a bemelegítő lépésnél, a sorozásnál. Ezt talán rossznak még nem érezte az ember, de azért már megcsapta valami abból, mi vár rá.
Képünk egy ilyen orvosi vizsgálaton készült 1980-ban, a fővárosi Ifjú Gárda Művelődési Ház egyik "tágas szobájában". A sorozásnak is külön folklórja van a férfiak nyelvében. Az esemény elsősorban az orvosok és a szimulánsok csatája volt, a történetek főként arról szóltak, ki hogyan próbálta meg elkerülni a szolgálatot. Ez valójában keveseknek sikerült, a cikk szerint az ott vizsgált félezerből 19-nek. A többieknek legfeljebb egy C-kategóriát sikerült kifogniuk, amivel elvileg nem csinálhatott akármit a seregben. A laktanyán belül azonban már nem nagyon kérdezgették, milyen kategóriás az ember. A szocializáció keretében rájöttünk arra, hogy jobb nem emlegetni ezt, mert hamar a konyhán vagy a felmosórongy mellett találja magát az ember. A cikkben említett, kissé ferde tartású fiú is alighanem rögtön rádöbbent arra, hogy a deformálódott csigolyája miatt emelhet-e ő nagyobb terhet, vagy sem.
Az már a nyolcvanas években is feltűnő volt, hogy mennyire rosszak a fiatalok fogai. De akkor még hatósági pecséttel kötelezték a besorozottakat arra, hogy javíttassák meg a fogaikat, “mert a seregben nem lehet folytonos gyógykezelésekkel tölteni az időt”. Na, ez tényleg igaz volt, bár akinek nem sikerült elkerülnie a szolgálatot, az próbálkozhatott tovább a falakon belül, hogy minél hosszabb időt tölthessen a gyengélkedőn.
Az 1980-ban megjelent cikk nem csöpög a propagandaszövegtől, de a végére azért sikerült belehúzni a lelkesítésbe: "A szomszéd teremben okos filmekből tudhatják meg a sorkötelesek például azt, milyen kötelezettségeik vannak a bevonulásig…. S bár még nem tudnak felszabadultan nevetni a filmbéli kiskatonák csetlésén-botlásán, a szorongás mindenesetre már kezd felengedni bennük".
Egy 1986-os cikkben azt olvasom: mindegyik leendő katonával elbeszélgetnek, megmondják neki, hogy körülbelül milyen poszton számítanak rá a seregben. "Figyelembe véve az érdeklődési körüket, terveiket, véleményüket is azért, hogy a lehető legközelebb kerüljön egymáshoz a kötelesség és az egyéni érdek.” Aki volt katona, az tudja, hogy a hadseregben a katonák tervei, véleménye, érdeklődési köre és egyéni érdeke mennyit számított. Tényleg csak azoknak, akiknek mindez történelem: semennyit.
De a korabeli cikkek állításain már akkoriban is csak nevetni lehetett. Vagy sírni. Álljon itt erre két példa zárásként a Magyar Hírlap 1981-es tájékoztató sorozatából, amelyben a Honvédelmi Minisztérium vezetői válaszoltak az olvasók kérdéseire.
Kérdés: Erkölcsös-e, hogy a hadseregben használt anyanyelv messze van az igazi magyar nyelvtől?
Válasz: Természetesen létezik katonai terminológia. Minden szakmának van szakmai nyelve. Megtalálhatók a magyartalan beidegződések is. Küzdeni kell, küzdünk is ellenük. Hozzá kell tenni azt is, hogy egy sor katonai kifejezést orosz nyelvből vettünk át, és a szabályzatok megalkotásának nemcsak stiláris szempontjai vannak.
Kérdés: Az általános műveltség gyarapítása érdekében mit tesznek a hadseregben?
Válasz: Alakulatainknál öntevékeny művészeti körök, szakkörök, KISZ-klubok, könyvtárak működnek. Különböző pályázatok, mozi és színház is segíti a fiatalok művelődését, s a politikai oktatás is különösen nagy hangsúlyt kap.
És bármennyire furcsa, ilyen válaszokra nem szakadt le a plafon. Ahogyan akkor sem, amikor ezredírnokként kilószám gyártottam azokat a kiképzési terveket, amelyekben az egységünk katonái rendszeres úszásoktatásban vettek részt, holott uszoda nem volt sehol a környéken. A századosom kiképzési könyvéből viszont ezt volt a legegyszerűbb kimásolni.
Lehet, hogy a fiam nem tanul meg menetelni és tükörsimára ágyazni, de másfél évvel több esélye van az értelmes életre, mint az apjának. A katonaság pedig megmarad professzionális tevékenységként azoknak, akik valóban katonák akarnak lenni. Ezzel talán ez a hivatás is visszanyeri a becsületet, amelyen a sorkatonák emlékei nem sokat fényeztek.
