Vannak kalandos utazások, amelyekről nem írnak útikalauzt. Ezek közé tartoznak a forró nyárban tömegesen hazautazó vajdasági magyar vendégmunkások úti kalandjai is. Több nemzedék ingázik már így - ide-oda. A legtöbben Németországból indulnak útnak. Ki Kölnből, ki Münchenből, ki pedig Berlinből kocsikázik a Vajdaságba.

Valami baj lehet velem, mert Churchill bon mot-ja szerint se szívem nincs, se eszem. Egész ifjúságomban konzervatív-liberális emberként határoztam meg magam. Aztán egy nap, túl a negyvenedik születésnapomon, azon kaptam magam, hogy baloldali lettem. Egy boldogtalan baloldali.

Nem kenyerem a hápogás. Az igazat megvallva, ki nem állhatom a politikai hápogókat. A fizetett hápogókat és az önkénteseket, az ügyeletes hápogókat és a hivatásosakat, a hisztérikus hápogókat és a kérlelhetetleneket egyaránt. A hápogó politikai hanghordozásban van valami színlelt, valami mélységesen őszintétlen. Talán az egyetlen, ami nem az: a hápogó gyámoltalansága és tehetetlensége.

"Mi" vagyunk-e mi? Mármint mi, mai magyarok. A kérdésben, mint talán feltevésének módjából és az idézőjelekből is kitűnik, a két "mi" egy és ugyanaz. Nemcsak szófaját, hanem jelentését tekintve is: a többes szám első személyű névmás. A magyar társadalom, a magyar nép, a magyar nemzet nevének mása. A kérdés tehát nem a magyar lét mikéntjére, nem múltbeli-jelenbeli tartalmának meghatározására vagy tisztázására irányul (ez úgyis reménytelen, hisz annyi lehet belőle, ahány magyar csak él ezen a földön), hanem valami másra: a puszta létre ugyanis. Azt is mondhatnám: a meglétre. Meglétünkre.

A távoli Amerikában, Amitai Etzioni méltatja meleg szavakkal Hankiss Elemér könyvét, amely a Johns Hopkins Egyetem kiadójánál jelent meg. A New York Review of Booksban Robert Skidelsky Kornai Jánosról ír mint leghíresebb és minden bizonnyal legbefolyásosabb közgazdászáról a háború utáni kommunista Európának - annak kapcsán, hogy megjelent a közgazdász memoárjának angol nyelvű kiadása.

A jobb parti országban tavasz van. Egy évvel a szociál-liberális kormány hatalomra kerülése után az erőviszonyok a jobb oldali ellenzéknek kedveznek. Az őszi kölcsönös, egymást mészárló lovasrohamok, mozgó háború után tüzérségi és lövészárokharc, állóháború kezdődött 2007-ben, s ebben az anyagcsatában az idő elkezdett a jobboldalnak dolgozni. A bal part politikusai és választói iszonyú lelki nyomás alá kerültek.

Örömmel olvastam N. Kósa Judit múlt szombati cikkét ezeken a hasábokon (Népszabadság, 2007. május 5., Selyemrétit a sarokra), amelyben az iskolai szegregáció legfontosabb eszközének a gyenge iskolák magasabb szintre emelését tartja. Teljesen egyetértek vele. Sajnos a politika egy régi, elavult iskolakoncepció alapján gondolkodik, és ilyesmi eszébe sem jut.

Annus miserabilis - szörnyű év. A 2006- 2007-es év kétségkívül a magyar rendszerváltás egyik legnyomasztóbb éve. Magyarország 1968 óta a térség egyik vezető reformországa volt, a legmegbízhatóbb és legújítóbb szellemű ország.

A második világháború után a leszerelő amerikai katonák közül nyolcmilliónak az Egyesült Államok költségvetése nem egyszerűen támogatta, hanem állta a továbbtanulási költségeit. A tandíjat is, a megélhetést is. Hogy eshetett ez meg az öngondoskodás mintaállamában, Amerikában, amelyet az állampolgárairól gondoskodó állam ellenpéldájaként szokták emlegetni?

A múltkoriban azt találtam mondani, hogy reformok elindításához parlamentáris demokráciában az ellenzékkel valamilyen formában meg kell egyezni. Egy jelen lévő jeles ember erre azt mondta, hogy reformokat nem lehet konszenzussal végbevinni.

Hétfőn kell leadnom ezt a cikket és szombaton fog megjelenni. Milyen egyszerű lenne a dolgom, ha az ünnep után lennék, de előttem van.

Az ember kulturális evolúciójában kiemelkedően fontos szerepet játszottak a hiedelmek. Hiedelmen értünk minden olyan gondolati konstrukciót, amely az ember elméjében a külső vagy a belső világáról kialakul. Tehát hiedelem az, hogy valakihez tartozom, hogy mások szeretnek vagy gyűlölnek, hogy mások becsületesek vagy éppen ellenségesek. Hiedelem az, hogy szellemek vannak, angyalok, ördögök, Isten vagy Istenek.

A modern politikai közösség egyetlen egészet alkot. Hétköznapokon államnak, ünnepnapokon nemzetnek nevezik. A modern egész azonban jelentősen különbözik az archaikus egésztől: nem örök állapot, nem változtathatatlan adottság, és izgő-mozgó részekből tevődik össze. Minden egész darabokban. Az egész helyett - pars pro toto -, de az egész nevében és képviseletében fellépő részek a pártok, híveik pedig partizánok. Már ahol. Németül mindenki partizán, aki egy párttal tart, franciául pedig már az is "partisan", aki kitart valamilyen vélemény mellett.

Szilágyi Ákos a 2000 című folyóirat múlt év végi számaiban megjelent "Interregnum" című, kétrészes tanulmányában meglehetősen borúlátó látleletet adott a magyar demokrácia állapotáról. A probléma okairól kérdeztük a filozófus-esztétát.

Az erőszakos halál képe - mint arra még a múlt század derekán mutatott rá Philippe Ariés, a nagy francia tanatológus - a hétköznapi halál, a természetes halál látványától betegesen irtózó modern társadalom kedvenc néznivalója: "Az erőszakos halálra, az országúti szerencsétlenségre nem érvényes a halál tabuja. Erről lehet beszélni, ezt nézni is lehet, hiszen bennünket személy szerint úgysem fenyeget ez a vég.

Az ország közel került a politikai kettészakadáshoz. A rendszerváltásból beértünk a rendszerbe. Újra fölmerül, hogy ki, milyen feltételekkel fogja birtokolni a rendszert? - ez a küzdelem igazi tétje. Vajon az ancien régime és a rendszerváltók 1989-90-es békés alkujából kikerült elitek, amelyek az átmeneti korszakban tulajdonhoz, stratégiai döntési pozíciókhoz, intézményi hálók kialakításához, nyelvi fölényhez jutottak?

"Mikor fejezi már végre be az emelkedést ez a polgárság, a föld alatti üregektől az atomkorszakig?" - kérdi Pierre Chaunu francia történész a XVII. század történetét elemezve és a történelemkönyveket kritizálva. "A pénz elvakít, a pénz polarizál, a pénz mozgósít.

"Az utcán parádézóknak elment a józan esze" - hangzik az ingerült ítélet a tömeggyűlések és utcai demonstrációk láttán. "De miért ne nyilváníthatna véleményt a nép két választás között, s mért ne tehetné ezt az utcán, ha egyszer gyülekezési szabadság van?" - hangzik fel nem kevésbé ingerülten. - Ami pedig a józan észt illeti, arról tudhatni a régi, s némileg cinikus mondás szerint, hogy ez a világon a legdemokratikusabban, ergo legegyenlőbben elosztott valami, hisz' még nem jelentkezett senki, hogy neki a kelleténél kevesebb jutott volna belőle.

Az egyszerű ember az ő józan paraszti eszével, ha van neki, nehezen tudja elképzelni, hogy egy ország költségvetését hogyan lehet évtizedeken keresztül mínuszban tartani.

Pascal szerint az emberek minden baja abból származik, hogy folyton kimászkálnak a szobáikból. Nem mintha a baj nem mászhatna be szobáikba, de erre kétségkívül ritkábban kerül sor. Aki nem megy ki megnézni a tűzijátékot, annak nem szakad fejére az ég.