Legtöbbször autóval indulnak útnak, habár az utóbbi időben megjelenő olcsó fapadosok kényelmesebbek és olcsóbbak is. Ők mégis az autót választják, mert a fapadossal csak húszkilónyi csomagot hozhatnak magukkal, ekkora bőröndben viszont nem férnek el azok az ajándékok sem, amit a legszűkebb rokonság részére szántak. S arról sem szabad megfeledkezni, hogy ők hozták létre a vajdasági magyarság legnagyobb alapítványát, amely, igaz, sehol sincs bejegyezve, de amely a legtöbbet tett a vajdasági magyarság megmaradása érdekében. A Gastarbeiterek ugyanis havonta küldik haza az eurókat, hogy az itthoniak valahogy túléljék az ínséges időket. Ennek a "láthatatlan alapítványnak" van egy előnye: nincs a kisebbségi politikai lobbi ellenőrzése alatt. Igazi civil, polgári magánalapítvány.

Útközben egészen furcsa kalandokat élnek át.

Harminc évvel ezelőtt az apák egy szuszra tették meg az utat, a fiaik azonban szívesen megállnak Budapesten, előzőleg azonban megszállnak valamelyik útszéli motelben, hogy pihenten érkezzenek haza. A motel portásai kedvesek velük - a nyugatiakkal. Azért, ők gyorsan felfogták, jobb, ha németül kérik a szobát, mivel a magyarok sokkal előzékenyebbek velük, mint akkor, ha megtudják, hogy közönséges "jugók", akik időközben egyszerű "szerbekké" vedlettek.

A legtöbbjüknek nyugati útlevél lapul a zsebében, úgyhogy a mimikrivel semmi gondjuk nincs. Ha esetleg mégis magyarul szólalnak meg, akkor gyorsan hozzáteszik, hogy ők bizony nyugati magyarok, nagyszüleik, szüleik még '56-ban disszidáltak. Ennek köszönve hazánkfiának nevezik őket, ha azonban leleplezik magukat, akkor jugónémetek lesznek.

A "hazánkfiai" iránt a motelportások szolgálatkészek. Hazánkfiának lenni azonban egy hátránnyal is jár, hogy a portás vagy a pincér az anyaországi problémákkal hozakodik elő, makacsul arról akarja meggyőzni őket, hogy éppen Gyurcsánynak vagy éppen Orbánnak van igaza. Ebben a magyarok kérlelhetetlenek. A vendégmunkások azzal kerülik ki a felettébb kényes témát, hogy mellékesen megjegyzik, éppen a tengerre készülnek, tehát nem érdekli őket a politika. Erre felcsillan a magyarok szeme, mert azon kívül, hogy körülrajongják a nyugatiakat, a tengert is imádják.

Ha azt a szót hallják, hogy tenger, rögtön abbahagyják a politizálást, amiből arra lehet következtethetni, hogy ha Magyarországnak lenne tengere, akkor sokkal nyugalmasabb ország lenne. A választások előtt a fél ország a tengerre vándorolna, a választások után pedig az ország másik fele eredne útnak, és ezzel szent lenne a béke. Még tüntetni sem lenne alkalom, legfeljebb a túlságosan ügybuzgók bontanák ki a strandolás után az árpádsávos lobogót, és a hullámverések egyenletes ritmusára napbarnítva tüntetnének a ríván, miközben a francia és az olasz csajok megbámulnák őket. Lelkesen tapsolnának nekik, mert azt hinnék, hogy valamiféle mediterrán fesztivált rendeznek. Esetleg a nyakukba borulnának, mondván, hogy ők is szeretnének bekapcsolódni a buliba, ami jobb irányba terelné a nagy magyar politikai szenvedélyt.

A tengerre, magyar, mondják az átutazó vajdasági magyar vendégmunkások, s ezzel megszületik a nemzeti egység, ám nem fejeződik be a kalandos Kárpát-medencei utazás.

Otthon szembesülnek igazán a magyar élettel.

Miután szétosztották az ajándékokat, okvetlenül szóba kerül az otthoni nyavalya. Ilyenkor nem hallanak másról, mint arról, hogy Szerbiában mennyire szidják a magyarokat, a zsidókat, a romákat vagy a muzulmánokat. Az a baj, mondogatják, hogy - sajnos - a többségi nemzet soraiban nincsenek többségben a liberális és a baloldali állampolgárok. Hogy fogunk Európához csatlakozni, kérdezik, és természetesen nagyobb liberalizmusról és erőteljesebb baloldalról álmodoznak a szorongó kisebbségiek, akik mélységesen megvetik a többségi nacionalista populizmust, az antiszemitizmust, és teljes szívvel vallják az európai egyesülést. Alig várják, hogy jöjjenek a multik, akik majd igazságot, jobb életet és gazdasági felvirágzást hoznak. Ironizálnak az EU-val szembeni bizalmatlanságon, s felháborodnak az, úgymond, a nemzetárulókat, az idegenszívűeket érintő szitkokon. Keserűen jegyzik meg, hogy Szerbia alkotmánya nemzetállamként határozta meg az országot, s fölényesen ismételgetik: hogy itt nem tudják, hogy a nemzetállamoknak befellegzett.

Se vége, se hossza a kesergésnek.

Csakhogy a Kárpát-medencében a kesergés is kalandos kimenetelű. A magyar méhkas igazából a kisebbségben bolydul fel. Ott csapnak legmagasabbra az anyaországi politikai szenvedélyek. Kiderül, hogy az utóbbi időben tovább szaporodott a magyar kisebbségi pártok száma a Vajdaságban. Szerencsére baloldali sincs köztük, ugyanis mind jobboldaliként deklarálja magát, nem úgy van tehát, mint az anyaországban. Egytől egyig jobboldali, csillan fel az otthoniak szeme. Jó lenne, ha az anyaország is követné a példát, s csak jobboldal lenne. Legyen akár fél tucat is, az a fontos, hogy csak egy oldal legyen. A magyarnak az a baja, hogy szüntelen civakodik, mondogatják. Nem tartunk össze. Meg kell teremteni a magyar egységet. Tele van idegenszívűvel az ország. Túl sokan vannak liberálisok és baloldaliak. És az EU előtt sem kellene annyira meghunyászkodni. Ki kell állni a magyar érdekekért. A multik pedig a tönk szélére juttatják az országot.

Se vége, se hossza a kesergésnek.

A jámbor megfigyelő azt gondolná, hogy egyszerű alakoskodásról van szó. Hogy a dolog mégis összetettebb, az kiderül, amint a tavalyi szerbiai választásokra meg a soron levő új önkormányzati választásokra terelődik a szó. Tavaly a kisebbségi polgároknak mindössze egynegyede szavazott a jobboldali kisebbségi pártokra. A többi vagy tartózkodott, vagy átszavazott: a belgrádi székhelyű, valamelyest ballib elveket hirdető pártokra adta a voksát. Mit is mondhatnak mindezek után a Gastarbeiterek? Csak azt, hogy a "tengerre, magyar".