Méltó arra, hogy vezesse az 1989-es kelet-közép-európai rendszerváltást, az elsők között kerüljön a NATO-ba és az Európai Unióba, példája legyen a többieknek. Nyitott, szabadon gondolkodó, nyugatiasodó, európaizálódó többséggel, másokhoz képest leginkább felkészült, felelős politikai, gazdasági, közigazgatói és szellemi elittel. Legközelebb az integrációs intézményekhez, az euróhoz, Schengenhez, a biztonsági közösséghez.

Az elmúlt esztendőkben mindezt elrontottuk. És 2006-ban az élet, a történelem benyújtotta a számlát. Amit korábban másoknál mindig észrevettünk, magunknál nem voltunk hajlandók elismerni. Nem(csak) az a baj, hogy a hátunk mögött lévők elénk vágtak, hanem, hogy képünket a külvilág szemében elvesztettük. Már nem mi vagyunk tegnapi és tegnapelőtti önmagunk. Ha azelőtt az első, második helyért játszottunk, most a bennmaradásért küzdünk. 2006-2007 üzenete kegyetlen: az ország összességében más kategóriába került. Nem egyik vagy másik teljesítménye, politikusa, intézménye, hanem az összteljesítmény. Ezek azok a történelmi pillanatok, amikor az ország legjobban teljesítőinek is érezniük kell, hogy, az országgal mérve, nincsenek jó helyen.

A magyar társadalom nagy elitteljesítménye a hatvanas évek közepétől a sajátos kiscsoportos, közösségi erőkifejtés. Mozgalmaink és pártjaink szakmai és nemzedéki kisközösségekből nőttek ki, kicsiny respublikák voltak. A kilencvenes évek végén először az Orbán-, majd a szocialista kormányok megsemmisítették a reformokon és ellenreformokon edzett, elit szakmai köztársaságokat. Ma lehetnek hatalmas egyéni teljesítmények, de gyenge a csoportátlag. Kiemelkedő tudások élnek, elszomorító tömeges tudatlanság közepén. Szabadság és autonómia számtalan kis szigete helyett, alig néhány szabad és autonóm személyiség, mellettük kiszolgáltatott és önállótlan milliók. Nincsenek összetartó "ifjú tisztek" a közigazgatásban. Helyette egyéni versenyzők, egymást letaposók. A politikában csodatévők jelentek meg, akik rólunk, nélkülünk döntenek, akik elvarázsolnak az idegen, és mégis ismerős nyelvükkel. Az elitek nyers érdekközösségekké váltak. Udvartartásokká, ahol a kijárás hoz eredményt, vagy ellenséges végvárakká, ahová soha nem törsz be új idők új dalaival.

A hatvanas évek közepétől reformer politikust és közgazdász szakembert, szociológust és művészt összefont valami: a feladat, a dolgot magát nézni, Magyarország ismeretéből kiindulni. Ki érti inkább az országot, ki tud többet e társadalom, gazdaság valóságáról. Kisközösségek, szakmai csoportok olyan belső közvéleményt formáltak, amelyekben tartósan nem lehetett politikusnak, orvosnak, tanárnak, mérnöknek, vállalatvezetőnek vagy kőművesnek büntetlenül hazudni. A világot előbb diagnosztizálni kellett, s csak azután javallni a terápiát. Szakmák "vizsgáztatták" politikusaikat a valóság ismeretéből. A reform először kritika. A hatalmasok, a felül lévők tudásának, előítéleteinek megkérdőjelezése. Tud úszni? Nem. És ha megfizetem? Egy ország bólintott Hofi Géza félpercesére. Az ezredforduló elitjei már azon versengenek, ki tudja jobban a képernyőn elferdíteni, meghamisítani a valót, jobbat vagy rosszabbat, maga számára népszerűbbet mutatni róla. S úsznak szárazon. Nem elemezték a folyamatokat, hanem egy képzelt, manipulált, az Ügy érdekében előállított valóságot eszkábáltak össze. Kormány és ellenzék előbb gondoltak arra, hogy mit fognak bejelenteni, kikiáltani, mintsem, hogy mit tesznek. Előbb nyilatkoztak, s utána igyekeztek hozzá igazítani a valót. S mivel a nyilatkozatok versenye vált uralkodóvá, csoda, ha valaki dolgozni tudott.

Az elmaradt helyzetfelmérés következménye, hogy a gazdasági válságra határozottnak látszó, de bizonytalan választ adtak. Egy ortodox keveréket állítottak elő, amelyben a megszorítást a lakossági jövedelmek visszafogásával állították elő úgy, hogy egyes csoportokat - mindenekelőtt a nyugdíjasokat - megpróbálták mentesíteni a hatások alól. Nem vették figyelembe a heterodox lehetőséget, amely a válság okai között legalább akkora jelentőséget tulajdonít a hibás fejlesztési döntéseknek, mint a fogyasztási túlköltekezésnek, s a megszorítások terheiből legalább egyharmad arányban részesíteni kívánja azokat a kereskedelmi-energetikai és pénzügyi szolgáltatókat, amelyek jelentős nyereséget söpörhettek be a hibás gazdaságpolitika - lakástámogatás, agrártámogatási anomáliák, áfacsökkentés stb. - kihasználásával. A terheknek egyharmad-egyharmad arányban való megosztása a túlköltő állam, a fogyasztó polgár és az ezen kereső szolgáltató között egy baloldali-liberális kormány számára nemcsak érdek, hanem érték is. Hiába hirdette a kormány, elérnie nem sikerült ezt, az ellenzék pedig meg sem kísérelte ezen az alapon bírálni a kormányt.

Csoportos munkára nem volt mód. A kormány, az MSZP és az SZDSZ nemhogy az országot, de még saját oldalát, pártjait se tudta csapattá formálni. De az ellenzékben, a jobboldalon sincs csapat. Megszorító csomagot és reformokat nem, vagy nehezen lehet egyedül, egyszemélyes játszmaként kidolgozni és véghezvinni. Nem az a baj, hogy a kormány tagjai nem jó szakemberek, nem karakteres politikusok - volt ilyen. Hanem, hogy nem alkotnak gondolkodó, együtt munkálkodó, bátor és szókimondó közösséget, akik együtt többet hoznak ki magukból, mint egyenként. De ellenzéki alternatívát se lehet vezérelvvel szülni - együtt kell gondolkodni. Birkanyájjá lefokozott bégetőkkel nemzetben, Európában gondolkodó stratégiát nem lehet alkotni. Nem is akartok, tisztelt jobboldaliak? Következetes semmittevéssel szeretnétek nyerni? Az elmúlt év megmutatta, hogy ha a baloldal következetlen, kapkodó, improvizáló tettekkel és szellemben próbál kikapaszkodni a szakadékból, a jobboldal következetesen és szellemtelenül a szakadékot választja.

A reformok Magyarországon formális és informális intézmények építését jelentik. Ma nem a szükséges mértékben folyik intézményépítés. A kormány jól-rosszul darabokra szedte az avult intézményeket, de eddig még nem tudta őket összerakni. Teljesen igaz, nem lehet bontás nélkül újat építeni. De egy év után elfog a kétely, hogy vajon építkezni, új terméket előállítani tudnak-e a reformok elindítói. Az intézményépítés folyamatosságot és megbízhatóságot követel. Nem vágok bele újabb és újabb kísérletekbe, amíg nem fejeztem be, amit elkezdtem. A tegnapi norma ma is norma. A miniszterelnök rendre elfoglalt intézményeket, amelyekkel azután nem tudott mit kezdeni. A központi közigazgatás körében könyörtelen érvágás ment végbe, nincs érdemi közigazgatási egyeztetés a közigazgatási államtitkárok hiányában, a minisztereknek nincs érdemi befolyásuk saját ügyeikre a miniszterelnökkel és a megduplázott apparátusokkal szemben. Folyik a minisztériumok vagyonának, vállalatainak, személyzeti hatásköreinek elvonása. A játékot szétszedték. Csakhogy ennek a szuperközpont játéknak az összeállítása egyelőre nem megy. ("Sose vágjuk le olyanok fejét, akiknek nincsen" - fintorgott Voltaire.) A miniszterelnök szétszerelte az MSZP nevű kormánypártot, az összerakáshoz nincs ideje. Kóka János ugyanakkor megmutatta, hogy miként változhat egy fogatlan, pannon puma néhány hónap alatt az SZDSZ kandúrjává.

Gazdasági szereplők, szellemi elit, média hitte, hogy a baloldal előbb vagy utóbb elvesztett hitelességét visszanyeri. Mert kormány és ellenzék külső és belső hitelesítésre, legitimációra szorul. A gazdasági szereplők, a kül- és belföldi befektetők szemében a bizalom nem állt helyre.

A szellemi elit és a média lelkes hívőkre, az Ügyre mindent feltevőkre, és morgó hitetlenekre szakadt. Az egyik oldalon a reform, a baloldal, a progresszió, az antifasizmus, vagy a kormány lemondatásáért, a jobboldal, a nemzet, az antikommunizmus Ügyéért háborúzók, a másik oldalon a détente-ért, a tárgyalásokért, a politikai és szakmai hitelességért szólók.

Egy év tapasztalata: engedjétek a csapatépítőket, hagyjátok az intézmény- és normateremtőket. Nem baj, ha valaki ellent mond. Nem árt, aki bírál. Nem az ellenség malmára hajtja a vizet, aki demokráciával, szabad szólással akarja előre vinni az országot. Ne mondjátok, hogy a legkisebb mozdulásra jő a fasizmus, roppanásra a kommunizmus, hogy München előtt állunk, ha engedményeket teszünk, vagy az ország felosztása következik, ha az erős harcosok nem feszülnek egymásnak, ha nincsenek hős védelmezőink! Az eredmény ennyi. A felek, teljes erőbedobással ide jutottak.

Különben minden jól ment. Sok jó történt. Van remény. A felhőnek teve formája van. Az alagútnak vége. A reformok folytatódnak. ("Éjjeli nyugalmuk érdekében Guyon egy darabig még folytatta az ágyúzást, de midőn kérdésére a tüzérfiú azt felelte, hogy minden lövés öt forintba kerül, abbahagyta." - idézi Mészöly az 1849-es följegyzést.) Lelkiismereti döntetlen.