A Foreign Affairstől az EU Observerig ez a címben szereplő angol metafora volt olvasható több orgánum írásában. Ezek szerzői arra utaltak, hogy idén januárban a vezető nagyhatalmak – élükön az Egyesült Államokkal – megszüntették a perzsa állam nemzetközi elszigeteltségét.

A nyugati világ augusztus 21. óta azon töpreng, hogy miként reagáljon a több komoly hírszerző szervezet értékelése szerint az Aszad-rezsim által elkövetett emberiesség elleni bűntettre, a vegyi fegyverek bevetésére. Nehezen tud döntésre jutni.

Friss Róbert kitűnő írásában (Hosszú nap, december 5.) arra a következtetésre jut, hogy amennyiben a Jobbikot rasszista tevékenysége miatt sikerülne valahogyan betiltani, rögtön megoldódna a szélsőséges párt legfőbb dilemmája. Kikerülne ugyanis a parlamentből, „s akkor a félig már lebontott, de még mindig szabályozott harci terepről az ő igazi mezsgyéjére, a partizánerdőkbe vonulhatna”.

Ezekben a napokban „ünnepeljük” a kubai rakétaválság ötvenedik évfordulóját. A válságot köztudottan az váltotta ki, hogy a szovjetek 1962 augusztusától a legnagyobb titokban 42 közép-hatótávolságú rakétát és ugyanennyi IL–28-as közepes hatósugarú bombázót szállítottak Kubába, mégpedig atomtöltetek, atombombák és 42 ezer katona kíséretében.

Nem biztos, hogy azoknak van igazuk, akik kevesellték a Biztonsági Tanács (BT) szombati határozatában foglaltakat. A testület ugyan valóban nem döntött olyan katonai intézkedésekről, amelyek gyorsan véget vethetnének Kadhafi véres haláltáncának, nem hiszem azonban, hogy az erőteljesebb fellépést szorgalmazóknak reális esélyük lett volna egy ennél jobb határozat elfogadtatására.

Én nem tudok magam elé képzelni "békés fasisztát", ahogy demokrata diktátort vagy humánus orgyilkost sem.

Az elmúlt években többször is felmerült a kérdés, hogy elegendő alapot nyújtanak-e a hazai törvények a gyűlöletbeszéd elleni határozottabb, adott esetben büntetőjogi fellépésre. A büntetőhatóságok gyakran tapasztalható tétlenségéből ugyanis arra lehetett következtetni, hogy nem. Más oka nem lehetett annak, hogy a büntető igazságszolgáltatási szervek nem voltak képesek a szélsőséges nézeteket hangoztató egyének, csoportok megfékezésére. Hasonló kérdés merült fel a félkatonai szervezetekkel kapcsolatban is, hiszen idén tavaszig kétségesnek látszott a Magyar Gárda feloszlatása.

Még senki sem bírálta a nézeteimet oly tapintattal, mint Gyarmati István, aki írásában (Miért örül Európa Obamának - és meddig?, 2008. december 11.) "kitűnőnek" minősíti egy cikkemet (Miért örülnek az európaiak Obamának?, 2008. november 22.), majd megjegyzi, hogy ezúttal csupán tovább szeretné gondolni az általam írottakat. A továbbgondolás azonban a szerzőt olyan következtetésekig vitte, amelyek - alapvető stratégiai kérdésekben - tökéletesen ellentétesek a felfogásommal.

Ebben a válság sújtotta világban azért akadt még egy olyan politikai hír, amely őszinte örömmel töltötte el Európát, nevezetesen Barack Obama elnökké választása. Az európai reakció kiszámítható volt, hiszen a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a kontinens lakóinak nagy többsége is őt választotta volna meg az Egyesült Államok elnökének.

Mindenekelőtt húzzunk meg egy történelmi startvonalat. Induljunk ki abból, hogy a világ országai a francia forradalom után egyenlő esélyekkel indultak versenybe egymással, vajon melyikük tud demokratikusabb rendszert kialakítani és több jogot biztosítani saját polgárainak. Hagyjuk figyelmen kívül, hogy egyes felvilágosult európai országok éppen a forradalom után kezdtek hozzá afrikai, ázsiai, óceániai és amerikai népek leigázásához és gyarmatosításához.

Németh Zsolt szerint (A Gyurcsány-kormány Oroszország-politikája, 2007. december 22.) a magyar kormány - nem véve tudomást az orosz belpolitika alakulásáról és a Kreml gazdasági-politikai terjeszkedéséről - már nem józan, pragmatikus, hanem elvtelen, opportunista irányvonalat követ, és ezzel veszélyezteti a "közös európai fellépést" is.

A nyugati fővárosokban a nyolcvanas évek legvégén súlyos aggodalmak alakultak ki a Közép- és Kelet-Európában várható társadalmi-politikai változások miatt.

Az Egyesült Államok az őt ért 2001. szeptember 11-i terrorakciókra két katonai intervencióval reagált. Néhány hét múlva megtámadta Afganisztánt és felszámolta az al-Kaidának fészket adó tálib rezsimet, egyidejűleg pedig napirendre tűzte a - szerinte terrorista kapcsolatokat ápoló - Szaddám-diktatúra erőszakos megdöntését. Mindkettő komoly vitákat váltott ki a nemzetközi jogászok körében.

Irán egy ideje bombák árnyékában él. Egyrészt saját jövőbeni atombombái vetnek rá árnyékot, másrészt azok a hagyományos töltetű bombák, amelyekkel az Egyesült Államok és Izrael fenyegeti, ha nem hagyna fel nukleáris fejlesztési programjával. A világ abban érdekelt, hogy megakadályozza az iráni atomfegyverek kifejlesztését, abban azonban nem, hogy ezt egy Irán ellen indított, beláthatatlan következményekkel járó háborúval érje el.

Akinek még voltak illúziói a világszervezet megreformálhatóságával kapcsolatban, kiábrándultan fogja olvasni a szeptember 16-18. között rendezendő ENSZ-csúcstalálkozó záródokumentumát. Abban már nem lesz szó komolyabb strukturális változásokról.

A világszervezet reformján azóta törik a fejüket a politikusok és a politológusok, amióta létrehozták.

Az elmúlt hónapokban az Egyesült Államok elnöke többször kijelentette, hogy akkor is "lefegyverzi" - azaz megtámadja - Irakot, ha a Biztonsági Tanács működése "megbénulna", vagyis ha a BT valamilyen ok miatt nem hozna számára kedvező határozatot Irak ügyében. Az elnök a BT "hitelének" várható elvesztéséről beszélt és arról, hogy a testületnek "eleget kellene tennie kötelezettségeinek". Ebben a helyzetben felmerül a kérdés, hogy valóban a Biztonsági Tanács működésének problémájáról van-e szó, vagy valami másról, például a jelenleg fennálló világrend kedvezőtlen irányú változásáról. Látszólag egy szervezeti konstrukció működőképességéről folyik a vita. Valójában azonban arról, hogy egy hatalmi-politikai funkciókat betöltő nemzetközi szervezet egy- vagy többpólusú világrend viszonyai között tevékenykedik-e vagy sem. Egy ilyen szervezet per definitionem működésképtelenné válik, ha megszűnik a többpólusú világrend, és azt akár két-, akár egypólusú rend váltja fel.