Ezzel azonban megsértették azt az 1992-ben Szocsiban kötött orosz–grúz nemzetközi jogi megállapodást, amelyben a két fél kötelezettséget vállalt arra, hogy egymással szemben nem alkalmaz erőszakot, visszavonja csapatait a tartományból, és ott egy orosz vezetésű békefenntartó erőt hoz létre. Megsértették a grúzok azt az 1996-ban, a déloszétokkal Chinvaliban aláírt memorandumot is, amely szintén Dél-Oszétia különleges státusát rögzítette. Grúzia jogellenesen járt el. Putyint politikailag nehezen lehetett elmarasztalni azért, mert fegyveresen nyújtott védelmet a déloszétoknak.
Csakhogy az orosz elnök ott és akkor nem elégedett meg a támadás elhárításával, hanem Dél-Oszétia után megszállta a védelemre éppen nem szoruló másik tartományt, Abháziát is, kormányokat kreált abház és oszét „politikusokból”,majd önálló, szuverén államok képviselőinek ismerte el őket. Ez tiltott erőszak volt a javából. Putyin azonban úgy vélte, hogy a Nyugat stratégiai és politikai okokból semmit sem tehet ellene, és számítása be is vált.
Az orosz elnök most láthatóan ugyanazt a taktikát követi az Ukrajna integráns részét képező Krím félszigeten, mint Dél-Oszétia és Abházia esetében. Az az óriási különbség, hogy Oroszországot ezúttal senki sem provokálta. Az ukránt egyedüli hivatalos nyelvként meghatározó kijevi parlamenti döntésen kívül nem érte hátrány az orosz ajkú lakosságot, így senkinek sem kellett azt fegyveres erőkkel megvédenie.
John Kerry amerikai külügyminiszter agressziónak nevezte az orosz megszállást. Így tettek az Európai Unió külügyminiszterei is, amikor elítélték „az orosz fegyveres erők által az ukrán szuverenitás és területi épség ellen elkövetett agressziót”. Valóban agresszió lenne Ukrajna orosz megszállása?
Az ENSZ-alapokmány 2. cikkének 4. bekezdése erről annyit mond, hogy tiltott a „más államok területi épsége vagy politikai függetlensége ellen irányuló vagy az ENSZ céljaival össze nem férő, bármely más módon megnyilvánuló erőszakkal való fenyegetés vagy erőszak alkalmazása”. Az alapokmány megszövegezői 1945-ben még nem határozták meg az erőszak fogalmát, így később intenzív vita folyt arról, hogy minek lehet tekinteni egy másik állam területének fegyveres harc nélküli, netán átmeneti megszállását.
A fogalmi vitáknak 1974-ben az ENSZ közgyűlése vetett véget, amikor határozatot hozott az agresszió fogalmának meghatározásától. Ennek értelmében agressziónak tekinthető egy másik állam „területének vagy területe egy részének fegyveres erőkkel történő inváziója vagy megtámadása”. Agressziónak nevezhető az is, ha az inváziót végrehajtó állam erői „ideiglenesen vagy tartósan megszállják egy másik állam területét”, továbbá ha azt vagy annak egy részét annektálják, azaz elcsatolják. Ez már világos beszéd volt. Egy állam tehát akkor is agressziót hajt végre egy másik állam ellen, ha egyetlen puskalövés nélkül szállja meg területét vagy annak egy részét. Közömbös, hogy az oroszok most nem indítottak hagyományos háborút Ukrajna ellen, közömbös, hogy a határokat átlépő vagy átrepülő csapatok minden ellenállás nélkül foglalták el mostani állásaikat. A mai nemzetközi jog már régóta nem a háború indítását, hanem, mint említettem, a fegyveres erőszak alkalmazását tiltja. Normái tehát bármilyen fegyveres erőszakot tiltanak, akkor is, ha annak következtében nem tör ki nagyobb fegyveres összecsapás vagy háború.
Az invázió első napjaiban Putyin azzal indokolta az orosz akciókat, hogy azok nem sértik a két ország 1997-ben, a fekete-tengeri flottához tartozó orosz csapatok Krím félszigeti – közelebbről szevasztopoli – állomásozásának feltételeiről kötött megállapodását. Ez valóban lehetővé tette orosz egységek mozgását a félszigeten. Az egységek átléphették, illetve átrepülhették az államhatárokat, továbbá Ukrajna területén hadgyakorlatokat és más légi, haditengerészeti és szárazföldi műveleteket hajthattak végre. A megállapodás azonban azt is előírta, hogy az orosz műveleteket mindig a megfelelő ukrán hatóságokkal egyetértésben kell végrehajtani, tiszteletben kell tartani „Ukrajna szuverenitását és törvényeit”, továbbá „tartózkodni az ukrán belügyekbe való beavatkozástól”. Oroszország tehát ezt a megállapodást is megszegte, éppúgy, mint az 1994-ben amerikai és brit részvétellel kötött budapesti megállapodást, amely garantálta Ukrajna szuverenitását és területi sérthetetlenségét.
A nemzetközi jogi helyzet tehát egyértelmű: Oroszország valóban agresszor, és Ukrajna valóban agresszió áldozata. Ilyen esetben az utóbbi élhet az alapokmány 52. cikkében foglalt „egyéni vagy kollektív önvédelem természetes jogával”. Ez azt jelenti, hogy fegyveres erővel léphet fel az agresszorral szemben, és erre más államokat vagy megfelelő felhatalmazással rendelkező nemzetközi szervezeteket is felkérhet.
Más kérdés, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa az orosz állandó tagság és az ebből következő vétójog miatt nem szankcionálhatja a moszkvai magatartást, így csupán a kialakult helyzet megvitatására képes. Ismét más kérdés az, hogy a NATO vagy annak vezető hatalmai aligha döntenek majd a katonai fellépés mellett, hiszen az beláthatatlan következményekhez vezetne, olyanokhoz, amelyek a hidegháború évtizedeiben sem álltak elő. Putyin megint jól kalkulált volna?
A szerző nemzetközi jogász
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
