Az is hamar kiderült, hogy az invázió előtt Szaddámnak terrorista kapcsolatai és számottevő hagyományos erői sem voltak, következésképpen a környező államokat sem fenyegette, nemhogy az Egyesült Államokat vagy Nagy-Britanniát.
A Chilcot-jelentés – azon túl, hogy lenyűgöző alapossággal és tárgyilagossággal mutatta be a történteket – mégis fontos újdonsággal szolgált. Kimutatta, hogy Blair személyes felelőssége az invázióról hozott döntés meghozatalában nagyobb volt a feltételezettnél.
A miniszterelnök ezt a döntést szinte egymaga verte keresztül a kormányán és államapparátusán. Számos fontos értesülésről egyszerűen nem tájékoztatta minisztereit.
A kormányülések napirendjére általában nem vett fel olyan kérdéseket, amelyek az invázió előkészítésével voltak kapcsolatosak. A döntések túlnyomó részét szűkebb körben, többnyire az érintett miniszterekkel folytatott kétoldalú megbeszéléseken hozta meg.
Blair egy 2002. szeptemberi kormányzati dokumentumban az invázió indokaként kifejezetten hírszerzési forrásokra hivatkozva azt állította, hogy Szaddám komoly előrehaladást ért el az atomfegyver fejlesztésében. Egy-két éven belül képes lesz a bomba előállítására, az urániumot Nigerből szerezné be. A vegyi és a biológiai fegyverek telepítésével pedig már olyan előrehaladott állapotban volt, hogy azokat a parancs kiadásától számítva akár 45 percen belül is bevethetnék.
Másnap a brit lapok címoldalukon közölték a hírt, az olvasók pedig beleborzongtak a gondolatba, hogy ilyen közel lehet a vég. A bizottság jelentéséből azonban kiderült, hogy ezek az állítások valójában Blair spin doctorától, Alastair Campbelltől származnak. A brit hírszerzés ugyanis azt közölte a miniszterelnökkel, hogy Irak még nem lenne képes nukleáris bomba létrehozására, mert ehhez nincs megfelelő technológiája, nem rendelkezik hasadóanyaggal, és nincs az ilyen bomba célba juttatására alkalmas, nagy hatótávolságú ballisztikus rakétája sem. Blair ezért némelykor arra kérte a titkosszolgálatok vezetőit, hogy értesüléseikről csak őt tájékoztassák és ne a minisztereket.
|
| Fotó: tefan Rousseau / Reuters |
Chilcot szerint gond volt az invázió nemzetközi jogi megalapozottságával is. Jellegzetes angol understatementtel ezt írta: „Azok a körülmények, amelyek között végül döntés született arról, hogy az Egyesült Királyság katonai fellépésének megvan a (nemzetközi) jogi alapja, távolról sem voltak kielégítőek”. Ezzel Lord Goldsmith igazságügyi miniszter többször is változó jogi szakvéleményeire utalt. A lord 2002 júliusában még úgy vélte, hogy „az iraki rezsim megdöntésének szándéka” önmagában semmilyen katonai fellépést sem igazolhat. A nemzetközi jog szerint ugyanis, állapította meg, kizárólag akkor legális a fegyveres erőszak, ha azt egy állam önvédelemből vagy a Biztonsági Tanács felhatalmazásával alkalmazza. A következő alkalmakkal azonban már azt vizsgálta, hogy nem lehetne-e az Irak által Kuvait ellen még 1990-ben indított háború idején hozott egyik BT-határozatra hivatkozni, amely valóban felhatalmazta az ENSZ tagállamait a fegyveres beavatkozásra.
Goldsmith erre először nemmel válaszolt, és kijelentette, hogy mindenképpen új határozatra lenne szükség. Ezt azonban Blair kérésére nem közölte minisztertársaival. Egy héttel az invázió előtt viszont már arra a következtetésre jutott, hogy a BT 2002-ben hozott – Irakot fegyverfejlesztési programjainak teljes feltárására felszólító, de szankciókat nem tartalmazó – határozata „felélesztette” a több mint egy évtizeddel korábbit, így a támadás jogszerűvé vált. Ezt az álláspontot Blair kérésére előadta a parlamentben is. Okfejtései ugyan jogilag és logikailag tökéletes képtelenségeket tartalmaztak, a képviselők mégis áldásukat adták az invázió megindítására.
Jóllehet 139 munkáspárti honatya a háború ellen voksolt, a konzervatívok támogatták a miniszterelnököt, így lett meg a szükséges többség. Ami a Biztonsági Tanácsot illeti, a testület sohasem hatalmazta fel fegyveres erőszak alkalmazására az angolszász hatalmakat. Három vétójoggal rendelkező BT-tag (Franciaország, Kína, Oroszország), továbbá Németország és mások is ellenezték az erről szóló amerikai–brit–spanyol határozati javaslatot, így azt kezdeményezői visszavonták.
A Chilcot-jelentés tehát nem hagyott kétséget afelől, hogy Nagy-Britannia súlyos nemzetközi jogsértést követett el, és ezért elsősorban Tony Blair felelős.
Háborús bűnösként tartania kell egy hazai vagy nemzetközi büntetőeljárástól? A brit és a nemzetközi társadalom jelenlegi adottságai mellett biztosan nem.
A brit büntetőjog nem tartalmaz olyan tényállást, amely Blair magatartására lenne alkalmazható. Egyes vélemények szerint a volt miniszterelnök ellen legfeljebb hivatali hatalommal való visszaélés címén lehetne eljárni, de politikailag erre sincs esély. A jelentés nyilvánosságra hozatala után a munkáspárti vezér, Jeremy Corbyn ismét elítélte ugyan az invázió megindítását, de ezúttal tartózkodott attól, hogy háborús bűnösnek nevezze a volt miniszterelnököt. Nem tett ilyen kijelentést Cameron és utódja, Theresa May vagy más tekintélyes politikus sem.
Ami a nemzetközi jogot illeti, az már 1945 óta ismeri a „béke elleni bűncselekmény” tényállását. A nürnbergi és a tokiói nemzetközi katonai törvényszékek alapokmányai értelmében bűntettnek minősül „a nemzetközi szerződéseket (…) sértő agresszív háború tervezése, előkészítése, kezdeményezése”. Egyebek között ilyen bűncselekmény elkövetése miatt hoztak és hajtottak végre ítéleteket német és japán háborús bűnösökkel szemben.
Ezt követően azonban hosszú szünet következett. A hidegháború évtizedeiben elképzelhetetlen volt egy nemzetközi büntetőbíróság felállítása. Ez csak 1998-ban történt meg, amikor elfogadták a Nemzetközi Büntetőbíróság megalapításáról rendelkező statútumot. Az abban felsorolt bűntettek között már szerepelt az agresszió is, ennek tényállását azonban egyelőre nem állapították meg, így felelősségre vonásra sem kerülhetett sor. Csak 2010-ben határozták el a részes államok, hogy 2017. január 1-jétől kiterjesztik a büntetőbíróság joghatóságát az agresszió „tervezésére, előkészítésére, kezdeményezésére vagy végrehajtására” is. Feltéve ha a fegyveres támadás „jellegénél, súlyosságánál vagy kiterjedtségénél fogva az ENSZ alapokmányának nyilvánvaló megsértését jelenti”, és arról olyan személy dönt, aki tényleges ellenőrzést gyakorol az adott állam magatartása felett.
Ezeknek a feltételeknek Blair tökéletesen megfelelne ugyan, de felelősségre több okból sem vonható. Először is, döntését a miniszterelnök 2003-ban hozta meg, a módosítás viszont legkorábban csak jövőre léphet hatályba, visszaható hatállyal pedig természetesen nem alkalmazható. Másodszor, 2017-től csak akkor járhatna el a bíróság, ha legalább harmincan megerősítenék a statútum módosítását, a részes felek közgyűlése pedig kétharmados többséggel arról döntene, hogy a továbbiakban immár alkalmazni is kell azt. Az előbbi megtörtént, az utóbbi még nem. Harmadszor, Nagy-Britannia a biztonság kedvéért eddig nem erősítette meg a módosítást, vezetőivel szemben tehát a 2017-et követően elkövetett bűntettek miatt sem lehet eljárni.
A Chilcot-jelentés közzététele után Blair nyugodtan viselkedett, szemmel láthatóan tisztában volt azzal, hogy az egész iraki kalandot megússza. És szövetségese, George Bush? Nos, ő még nyugodtabb lehet,
hiszen az Egyesült Államok már a római statútumot sem erősítette meg, így eleve nem terjed ki rá a bíróság joghatósága. Megnyugtató helyzetben van Putyin is. A Krím félsziget annexiója nyílt agresszió volt ugyan, de hát Oroszország sem részese a statútumnak. Nem csatlakozott hozzá Kína, India, Pakisztán, Indonézia és Törökország, sőt, maga Irak sem. A béke elleni bűntettek elkövetőivel szemben tehát azon az alapon sem lehet eljárni, hogy azokat iraki területen hajtották végre.
Ezek szerint a jövőben is nyugodtan alhat Blair és minden hasonló mentalitású politikai vezető? Bizonyára igen. Pedig az invázióban és az azt követő ellenségeskedésekben 250 ezer iraki, 3530 amerikai és 179 brit állampolgár vesztette életét.
