Biztos elkerülhetetlen, hogy a mozi megtalálja önmagát témaként. Elkerülhetetlen, de nem feltétlenül rossz az ilyen jellegű önreflexió.

86 esztendős korában, csütörtökön elhunyt Psota Irén. A nemzet színészét, a Madách Színház kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas művészét álmában érte a halál. Fáy Miklós búcsúzik.

Egy időben minden iskolában énekelték, énekeltük: mi-fá-szó-mi-dó szó-mi-lá-fá-dó. Ez a Szerenád, Haydn műve – így tanították. Aztán Somfai László zenetudósnak feltűnt a darab furcsasága: nincsenek benne Haydn tipikus hibái, a mű túl szép. Neki lett igaza.

Az öregember a tengerparton botjával rajzolgat a homokba, a legcsodálatosabb kentaurok, nimfák, sellők támadnak föl a bot hegye nyomán, aztán jön a dagály, és a sok csoda, az élet öröme, maga az élet elmosódik, eltűnik a semmibe.

Ha van holtbiztos tipp a heti filmbemutatók között, akkor az a ­Carol. Két csodaszínésznő, Rooney ­Mara és Cate Blanchett, a rendező Todd Haynes, aki valahogy keresztül tudta verekedni annak idején a Bob Dylan-filmet, amit persze elég nehéz annak megértenie, aki nincs tisztában Dylan dalaival, szövegeivel, nyilatkozataival, de épp ez benne a csodálatos.

Mit is csinálhat a boldog Ausztria a pince mélyén? Nyilván borokat iszik, és kedves dülöngéléssel próbálja meg felidézni Ludwig Fischer, Mozart kedvenc basszistájának szerzeményét: Im tiefen Keller. Oder?

Van valami igazán jó a Joy című filmben, mégpedig az, hogy azzal foglalkozik, amiről szól. Marketinggel a marketingről, és voltaképpen igazán kíváncsi lennék rá, hogyan vette rá David O. Russel író és rendező ezeket a nagyszabású sztárszínészeket a közreműködésre.

Nem az a csoda, hogy meghalt, hanem hogy ilyen sokáig élt.

Csak elszúrta. Pedig lehetetlennek tűnt. Mégis Gárdos Péter saját története, már úgy értem, a szülei saját története, de ő kapta meg örökségnek, könyv lett belőle, ami jó, szép, okos és megható. Ezt a filmet vártam a legjobban egész évben, és nem kellett volna. Úgy értem, nem volt rajta mit várni.

Sajnos egy fogadást elbuktam a ­Sybill bemutatóján. Biztos voltam benne, hogy az előadás végén Kerényi Miklós Gábor, aki nem rendezte a darabot, és immár nem is a színház igazgatója, csupán a rokonai szerepelnek az előadásban, de ez az Operett jelenlegi állapotában szinte elkerülhetetlen, nem fog a szín­padra perdülni, és afféle porondmesterként nem osztja meg magvasnál magvasabb gondolatait a nézőkkel. Alulbecsültem a művészeti igazgató szereplési vágyát, van ilyen.