Az öregember a tengerparton botjával rajzolgat a homokba, a legcsodálatosabb kentaurok, nimfák, sellők támadnak föl a bot hegye nyomán, aztán jön a dagály, és a sok csoda, az élet öröme, maga az élet elmosódik, eltűnik a semmibe.
Az a szomorú igazság, hogy nekem magamtól ez a kép nagyon tetszett. Az öregember Picasso, és az élet meg tényleg elmúlik. Többnyire nyomtalanul. Aztán elolvastam Ecónál, hogy ez mennyire felháborító giccs, és ugye, hogy igaza van? Az egész öregezéssel, fiatalozással, Picassóval, és művészetének ezzel a legkönnyebben befogadható, legnépszerűbb oldalával. Hát igen, ez még a nyolcvanas évek volt, A nyitott mű volt a nálunk hozzáférhető Eco, és az ember azt kívánta, bár állna minden kétes vagy kétségbevonhatatlan író mellett egy Eco, aki kommentál, felhívja a figyelmet, érvel, észnél van.
Az nyilvánvaló volt, hogy aki ennyire okos, az nem lehet maga is író, egyszerűen azért, mert túl nagy az önellenőrzés, mindig ott áll önmaga mellett, és figyelmeztet, ez így nem jó, az úgy nem hibátlan. Így amikor először láttam A rózsa nevét (ha jól emlékszem, a film hamarabb ért el Magyarországra, mint a könyv) csak háborogtam. Rendben, krimi, rendben, fantasztikus háttérrel, de miért kell ehhez annyira zseniálisnak lenni? Rendben, Baskerville-i William, értjük a poént, A sátán kutyája eredeti címe The Hound of the Baskervilles, és akkor Adson lenne Watson, de mégis csak egy bűnügyi regény az egész.
Aztán jött a könyv, és azóta azt kívánom, bár olvashatnék még egy ilyen bűnügyi regényt. Lehet, hogy csak egy nagy becsapás áldozataként, lehet, hogy semmivel sem különbözik az általa gyilkolt giccstől, kultúrát vagy látszólagos kultúrát ad annak a kezébe, aki egyébként tartózkodna a gyilkosságos-felgöngyölítéses műfajtól, lehet, hogy a jegyzetelés és lábjegyzetezés nem léphet az igazi műveltség helyébe, de akárhogyan is: annyira jólesik.