Van ilyen: az ember belefut egy filmbe, ami úgy igazán érdekli. Ami nem gyilkosokról szól, lövöldöző robotokról, faházba zárt rejtélyekről és hideg vízben fetrengő színészekről, hanem...
Dustin Hoffman ezúttal a karnagy szerepében
Hát igen. Zenéről. A zene létrehozóiról, ebben az esetben a fiúkórusról. És elkerülik benne a legvonzóbban vérző és szagló csalit, nincs benne pedofília, aki abban reménykedik, hogy most végre a moziban is leleplezik, mi zajlik a beteg lelkű karvezető és az ambiciózus növendékek között, az ne fárassza magát a jegyvétellel. Ebből a szempontból igazán rendes kis film, olyan csodálatos pillanatokkal, mint amikor a körben álló kórus elkezdi énekelni a Spem in aliumot, Thomas Tallis negyvenszólamú motettáját, és a középen álló karnagy úgy érzi, most megnyílik a menny, vagy ha az épp nem is, de a lélek mégis fölfelé indul.
A középen álló karnagy Dustin Hoffman, mert hát első ránézésre ilyen a szereposztás. Régi dicsőségük nyomaiban lépkedő sztárok. Dustin Hoffman is láthatóan úgy érzi, hogy ezt a morózus, de van szíve tanár karaktert ő fél kézzel is megcsinálja, ennek megfelelően fél kézzel is csinálja. Ő tudja, de szerintem annyira sokan ma már nem kíváncsiak Dustin Hoffman fél kezére. Vele szemben meg ott van Kathy Bates, a gazdag ember Molnár Piroskája, akinek egy-egy mordulásától a néző újra diáknak érzi magát vagy beosztottnak, mindenesetre valaki kellemetlen helyzetbe került alárendeltnek – szerencsére a vászonnak ezen az oldalán. A találkozás egy régi szerelemmelt Debra Winger képviseli, egészen jól tartja magát, mondjuk mindannyian, akik még annyira sem tartjuk jól magunkat. Szóval régi színészek találkoznak az új generációval, ki tudja, mi lesz belőlük gyerekekkel.
Ahogy az várható, több már nem sülhet ebből ki, mint giccs, de A kórus olyan jóleső giccs, helyüket megtaláló gyerekekkel, illetve a hormonzavaros kis szörnyeteg által képviselt ármány csúfos kudarcával. Az a fajta, amikor az ember nem szeretné, hogy kivirágozzon a karmesteri pálca, vagy megjelenjen a halott anya szelleme, és amikor már biztosnak látszik, hogy valamelyik elkerülhetetlen, akkor nagyot sóhajtunk, vége a jelenetnek, és a legrosszabb mégsem következett be. Maga az intézmény pedig még filmváltozatában is csodálatos, hiszen egy ilyen kórusban tényleg nem az iskolának, hanem az életnek tanulnak, egy gyerek karrierje két vagy három évig tart, és csak elvétve fordul elő, hogy a kiemelkedő gyermek énekesből kiemelkedő felnőtt válik.
Azért van rá példa, Peter Schreier altból lett tenor, Simon Keenlyside szopránból bariton, de ők azok a kivételek, akiknek a hangjuk gyermek és felnőtt formájában is közkinccsé válhatott. Az igazi gyerekkórista nem karriert épít, hanem azért énekel, mert valaha a szülei rájöttek, hogy a zene jót tesz neki, hogy a kórus közösség annak minden előnyével és hátrányával, el kell vegyülni és ki kell válni, az élet egészen más dolog, mint a másodfokú egyenlet megoldóképlete.
hirdetés
Valamennyi ebből átjön a filmen is, még ha időnként olyan értelmetlen dolgokat mondanak is benne, hogy a Messiásban nincs szólista, és ezért a Halleluja-kórusba kell írni egy külön szólamot magas D-vel. Ettől egy kicsit beugrik egy régi Deanna Durbin-film, a Száz férfi és egy kislány, talán ott műveltek valami hasonlót, pedig A kórus mintha nem ezzel a mozival keresné a rokonságot, inkább a Holt költők társaságával. De hát mindegy is: a rokonait nem válogathatja meg az ember. És a film sem.
