86 esztendős korában, csütörtökön elhunyt Psota Irén. A nemzet színészét, a Madách Színház kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas művészét álmában érte a halál. Fáy Miklós búcsúzik.
Mivel vigasztalódhatnánk? Hogy színésznő, ezerszer meghalt már, ez a dolga, ezerszer sírtunk érte, ez a dolgunk. Színésznő, és hogy mennyire tökéletes színésznő volt, az most látszik, amikor emlékezni kell rá. Szerepeket sorol az ember, filmeket és darabokat, amelyekben látta, és amelyek sokszor nagyon távol esnek egymástól, hol a színpad királynője, hol púpos lány, ember vagy ördög, hol énekel, bugyog belőle a hang, hol nyilatkozik, megnézi magának a riportert, és odasúgja: csináljak magának egy jó interjút?
Egy dologban biztosan más, mint a világ összes színésze és színésznője: nem hagyja, hogy sokat sírjunk miatta. Két percig gondolunk rá, és már fülig ér a szájunk, mert valami marhaság jut az ember eszébe, ahogy dobálja a lábát, A csók csak annyit ér ma, mint egy csikk, csa-csa-csa. Kit szerettünk ennyire együtt, egyöntetűen, közös kincsként? Talán régen halott színpadi párját, Márkus Lászlót. Kukori és Kotkoda. Béni és Vilma - ott pont nem egymáshoz tartoztak. Meghalt az egész Flintstone-család, Romhányitól Psotáig. Megpróbálhatunk úgy tenni, mintha nem értünk szólna a harang, de nem fog sikerülni.
De ahogy szól a harang, megint Psota hangját hallom, nem, nem, nem.... Én nem akarok mindenáron férjhez menni. És hirtelen abban kezdek el hinni, amiben még Shakespeare sem hitt: színház az egész világ. Hogy nem az a vége, aminek látszik, tönkremenés, hanem egy másik okosság az érvényes. Mindennek jó a vége, és ha nem jó, akkor az még nem a vége. A színész meghal, aztán fölkel, és bevasalja a tapsokat. Psota meghal, és közben figyeli, hogy megint az történik, ami jár neki: nagy fényképek a lapok oldalán és az interneten.
