DVD-melléklettel jelent meg a Színház című folyóirat júniusi száma. Ha reklámozni akarnám, megszámolnám és ideírnám: ennyi meg ennyi színházi előadásba pillanthat bele az olvasó-néző. Ha szkeptikus volnék, vagy éppen ellenséges a próbálkozással szemben, ugyanezt tenném. Legfeljebb a folytatásban lenne különbség.

A legnagyobb meglepetés maga a hír, hogy Balázs Zoltán, aki a Maladype nevű társulat élén, majd a Bárkában is mitikus és szertartásszerű, operát, táncot, prózát elegyítő produkciókkal aratott nagy sikereket, és váltott ki utóbb rajongóiból is fanyalgást, most olyan szabályos realista drámát állít színpadra, mint Osztrovszkij Viharja.

"A szerző szívesen kijelenti, hogy az alapötletet Nyikolaj Erdmantól lopta" - áll a színlapon, s a megfogalmazásból némi sértett öntudatot olvasok ki. Ha így van, Tasnádi Istvánnak igaza van. Az először Magyar zombi címmel Zalaegerszegen, majd az Örkény Színházban már a Finito felirattal bemutatott színmű, amely a múlt héten Nyíregyházán és Kecskeméten került színre, igazi magyar darab.

Az igazán fontos dolgok sokszor előadás előtt történnek a Nemzeti Színházban. Nemrég Király Leventét köszöntötték a Nemzet Színészei között a Csongor és Tünde előtt, most a Szigliget bemutatóját előzte meg Jordán Tamás bejelentése: a terem, ahová bemegyünk majd, ezentúl Gobbi Hilda nevét viseli.

A Pécsi Harmadik Színház 1997-ben mutatta be Spiró György Kvartett című darabját, és azóta is játssza, most éppen a Budapesti Kamaraszínházban. Megjárták vele Amerikát - kavartak is körülötte némi ízléstelen botrányt -, Vecsernyés János pedig filmet rendezett belőle.

Amikor februárban, a Nemzetiben megnéztem a Lear királyt, kétféle csalódást éreztem. Egyrészt a rendezői elgondolást nem gondoltam értelemmel igazán követhetőnek, átláthatónak, igaz, mások éppen azt a fajta elementáris Bocsárdi-féle víziót hiányolták, amely szerzőre, szövegre, cselekményre, jellemekre való tekintet nélkül borítja el a játékteret és száguld végig a játék egész tartamán, mint például az Otelló esetében.

Életének 55. évében elhunyt Szakácsi Sándor, Jászai Mari-díjas színművész. Temetéséről később intézkednek.

A szerző egy jó író helyett hét rosszat állít színpadra. Rejtő Jenőt szerzőtársul a színlapra írni azonban kockázatmentes vállalkozás. A néző, az örök optimista, a névre újra és újra bemegy a színházba.

Már éppen úgy döntenék, hogy Pintér Bélát is unom, amikor csoda történik a Szkénében. A magasból egy gyűrű formájú szerkezeten két űrlény érkezik. A csoda lényege persze nem a sci-fi-képtelenség, hanem az, hogy ettől fogva minden megváltozik a színpadon.

Sok minden történt a budapesti színházakban az elmúlt héten. A Trafóban Zsótér Sándor tette színpadra Carol Ann Duffy manapság versnek számító szövegeit. Volt aztán két bemutató a Nemzetiben is, a stúdióban Keszég László talányos rendezésében Ödön von Horváth darabja, a Mesél a bécsi erdő, Bocsárdi László nagyralátó elképzelésében pedig Shakespeare Lear királya a nagyszínpadon. Ez utóbbin ugyanis a rendező saját, sepsiszentgyörgyi társulatával és a Nemzetiben párhuzamosan dolgozott - az eredményről a kettőt egybevetve lehet majd érdemben elgondolkodni.

Arina Pantyelejmonovnának néger szobalánya van. Nyilván nem rabszolgapiacon szerezte be, nem is egyenesen Afrikából hozatta. Arina Pantyelejmonovna nem vándorolt ki Amerikába, és nem is orosz arisztokrata, hanem közönséges kereskedőcsalád leszármazottja, aki unokahúgát is legszívesebben kereskedőhöz adná. A néger szobalány tehát még csak nem is holmi proccolás jele. Valószínűbb, hogy a közelben tönkremehetett egy varieté. A néger szobalány ugyanis inkább bűvész és artista, mintsem háztartási cseléd.

Mostanában, amikor a kiszámítható méltatlansággal megünnepelt évforduló kapcsán sok szó esett a mi legutolsó forradalmunkról, és néhány nem kevésbé méltatlan ünnepi színházi produkció is született e tárgyban (kivétel egyelőre talán csak a Kazamaták a Katonában), nem meglepő, hogy Kecskeméten és az Új Színházban történetesen a nagy francia jutott a direktorok eszébe.

Woody Allen magyar hangja kikászálódik a paplan alól, és mellkasi fájdalmakra panaszkodik. Hipochondernek látszik. Pláne amikor azon kezd zsörtölődni, hogy felesége részvétlenül alszik mellette, és nyilván svájci sízésről álmodik. Mérgében fölnyitja az ágyat, és az asszony legurul. Kezdődik az éjszakán át tartó házastársi párbaj. A világfájdalmas, narcisztikus lelkületű zsidó azonban nem New Yorkban szeretne megszabadulni nyomasztóan jelentéktelen életétől, s főképp hasonlóan ostoba feleségétől, hanem valahol Izraelben.

Csehov: Cseresznyéskert. Miskolc. Büchner: Danton halála. Kecskemét

Kétségkívül életszerű helyzet, hogy egy életerős, de már erősen kopaszodó, középkorú férfiú hajkurász egy csúnyácska, alig érett bakfist, akinek jószerével egyetlen szembeszökő erénye szemtelen fiatalsága. 

Mintegy másfél éve a Kortárs Drámafesztivál keretében Alvis Hermanis rendezésében egy néma előadást láthattunk a Trafóban. A világszerte keresett rendező és társulata most két, amúgy egészen különböző, de egyaránt mesélős produkcióval lépett föl a Bárka Fesztiválon. Egyes színészek mesélik, sőt fölolvassák az irodalmi szöveget, mások közben úgy tesznek, mintha illusztrálnák, megjelenítenék a hallottakat.

Előre kell bocsássam, a Bárka Koldusopera-előadása a júniusielőbemutató óta sokat javult. Pedig csak annyi változott, hogy alaposkidolgozásban sok minden értelmessé lett, ami nem látszott annak.

Nincs Athén, és tulajdonképpen erdő, illetve park sincs a Budapest Bábszínház negyedik emeleti, Játszó-térnek nevezett termében.

Mundruczó Kornél legutóbbi színházi rendezése, Camus Caligulája egyik előadásán a címszereplő Rába Roland kezéből kicsúszott egy labdányi vérpatron, és sűrű piros festék terítette be az első sorban ülőket. Mundruczó Kornél mostani rendezése, amelyet a Krétakör Színházzal készített a Trafóban, s így ismét együtt dolgozott Rába Rolanddal, hasonló atrocitással nem fenyeget. Kizárólag szemmel és füllel befogadandó csapások jönnek. Azok viszont bőséggel. Brutalitás és pornográfia csaknem tökéletes, naturális megjelenítése, s nem művészi, elemelt vagy magasabb rendű jelentéssel bíró ábrázolása vár a nézőre irdatlan menynyiségben. Az első kettő óra tíz perc lényegében ezzel telik, s csak vázlatosan sejlik föl a színpadra állított regénynek, Vlagyimir Szorokin A jég című művének cselekménye, illetve világképe.

Moliere sem kerülhette el a sorsát. Parti Nagy Lajos a nyelvére vette. Pontosabban Sárbogárdi Jolánéra. A XVII. századi francia polgárcsaládban úgy beszélnek, mint az operettet író ibusári MÁV-jegykiadó környezete és hősei. Pompásan törik kerékbe a nyelvet, harapják el a mondatokat, használják rosszul a szavakat. Alföldi Róbert pedig nem Moliere történetét, hanem Parti Nagy szövegét rendezte meg. Nem mindennapi mulatság. Mai magyar humor egészíti ki, hordozza, néha helyettesíti a jellemek és helyzetek mély szellemességét.