A tapintat ott kezdődik, ahol a nyers erő véget ér. A tapintat abban áll, hogy nem rontunk ajtóstul a háznak; nem lépünk a másik tyúkszemére; nem azért akarjuk megismerni legfájóbb pontját, hogy annál nagyobbat üssünk rá, hanem azért, hogy kikerüljük azt. Tapintatosak vagyunk, mert tapintatot várunk cserébe. Nem leteríteni akarjuk felebarátunkat, hanem együtt akarunk élni vele. Aki tapintatos, úgy jár el, hogy a lehető legkisebb sértést vagy fájdalmat okozza a másiknak.

Néhány hét alatt választás előtti hangulat alakult ki az országban, pedig hol vagyunk még kétezer-tizennégy tavaszától! Minden politikai szereplő kis gömböcnek képzeli magát, kétharmadosra szeretne felfúvódni, mert az bevált, korlátlan hatalomhoz juttat, és tied az ország szőröstül-bőröstül. Pedig akiknek elegük lett a politikából, és ilyen most a többség, azoknak éppen a kisgömböc-váltógazdálkodással van a legtöbb bajuk.

Az európai uniós csatlakozás mind élesebb viták kiváltója lett Szerbiában. Egyelőre beláthatatlan, milyen következményekkel jár ez a konfliktusteremtő helyzet a nemzeti kisebbségek vonatkozásában. A szerbiai kormányzat eddig még nem mondott le végérvényesen csatlakozási szándékáról, fenntartásai azonban szaporodnak. Tomiszlav Nikolics államelnök véleménye szerint Szerbia nem fog sietni a csatlakozással.

Szabó István nyugalmazott tsz-elnök keresetlenül méltató szavai ezek Erdei Ferencről, akit a hazai mezőgazdaság 1956 utáni felszínre vergődésének, majd felemelkedése motorjának tart. Ott olvasható ez Huszár Tibor könyvében, ami most jelent meg a Corvina Kiadónál (Erdei Ferenc; Politikai életrajz), s ami egy súlyos ellentmondásokkal, drámai feszültségekkel teli élettel szembesíti az olvasót.

Jégtörő Mátyás mellett most már Hídverő Viktorunk is van, viccelődött az egyik kisebbségi magyar újságíró Robert Fico és Orbán Viktor múlt heti találkozója után. Hát igen. Pedig sokan féltek ettől a kora őszi magyar–szlovák miniszterelnöki találkozótól. Tudták, hogy Robert Ficóval nem könnyű megegyezni.

A választás sokkal komolyabb dolog, semhogy a tudatlan választókra lehetne bízni. Csakis a tudatos választók mérhetik fel a demokratikus választások teljes súlyát, igazi tétjét, világnemzeti jelentőségét. Az erősen tudatos választókról beszélek, akikben az ősi vér nem vált még vízzé, akiknek ezeréves szálláshelye a Kárpát-medence, és identitásukat legalább a turulmadárig vezetik vissza (vérszerződésileg persze).

Ferenc vagyok, viszont itt, ebben a medulini étteremben mindenki Franjónak nevez. Rájuk hagyom, mint ahogy akkor sem szólok, ha Németországban Francnak szólítanak, mesélte újdonsült medulini pincér ismerősöm, akivel egészen véletlenül hozott össze a sors. Hallotta, hogy a feleségemmel magyarul beszélgetünk, azután amint szerbül rendeltem, felkapta a fejét.

Legutóbb Rory Stewart brit konzervatív képviselő írásában, a London Review of Books egyik nyári számában találkoztam Lady Sale naplójának emlegetésével. Rory Stewart 2002-ben, télen, egymagában, nyugatról keletre átéhezte, átgyalogolta Afganisztánt, amiről 2005-ben megjelent naplókönyvében számol be. Rég meg kellett volna jelennie magyarul is ennek a könyvnek (The Places In Between) hogy a hazai közvéleménynek némi valós fogalma lehessen arról az országról, amelynek mai harmincéves háborújában magyar katonák is részt vesznek.

Egyre jobban csodálkozom azon, hogy minden évszakfordulón – az újságírói szófordulatot alkalmazva – nagy várakozással tekintenek Orbán Viktor beszéde elé. Olyan ez, mint amikor a szocialisták kongresszusai előtt születtek nagy ívű elemzések a közelgő fordulatról.

2010 és 2012 között a magyar külpolitika megbízható és integráló nemzetközi szereplőből először furcsa partnerré, majd megbízhatatlan és hiteltelen nem partnerré változott. Mozgástere beszűkült. Kényszerpályán fut.

Elbeszélő tagja volt az 1989-es szlovák rendszerváltó mozgalom, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen legszűkebb vezetésének, s minden tőle telhetőt megtett, hogy 1990 júniusában ne Vladimír Meciar legyen a szlovák parlamenti választásokat nyerő mozgalom miniszterelnök-jelöltje. Sikertelenül.

A politika aszkétái − ezzel a címmel írt vitacikket a Huszadik Századba több mint száz évvel ezelőtt Leopold Lajos, a magyar társadalomtudományi gondolkodás egyik legeredetibb alakja, akinek nevét különösen a presztízs társadalomlélektani tüneményéről és a kiegyezés kora után kialakult „színlelt kapitalizmusról” írt korabeli munkái tették ismertté.

Egyre több a belső villongás, pártcsata és megoszlás, miközben mind több szó esik a nemzet összetartozásáról. A „sikertörténetek” szaporodnak, de a tények aggasztóak. A népszámlálási adatok hivatalos közzététele után, illetve a becslések szerint biztosra vehető tény: a magyar kisebbségek száma az elmúlt évtizedben vészesen csökkent, tapasztalható ez a vajdasági magyar közösségben is. Nota bene: a kisebbségi pártok száma növekszik, a kisebbségi polgárok száma viszont csökken.

Húsz évvel ezelőtt, 1992 augusztusában Alexander Dubceken kívül már alig akadt ember Csehszlovákiában, aki még hajlandó lett volna küzdeni a negyedik köztársaságért. Szeptember elsején a szövetségi parlament őszi ülésszakára utazó Dubcek gépkocsija fura körülmények között letért az úttestről, és a Csehszlovák Szociáldemokrata Párt elnöke a baleset és a kórházi kezelés nyomán fellépő komplikációk következtében 1992. november elején elhunyt. Immár senki és semmi nem akadályozhatta meg az ország kettészakadását.

Az a gondolat, hogy „színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő” (Shakespeare), olyan régi, mint a színjátszás maga. Az a gondolat viszont, hogy a teatralizálás, vagyis mindennek állandó megjelenítése, színrevitele, eljátszása, átváltoztatása valami mássá, az emberi lény legbensőbb, szinte ösztönszerű késztetése, állandó életszükséglete, nem olyan régi: a múlt század elején fogalmazta meg az „élet teatralizálásának” elméletében Nyikolaj Jevreinov világhírű orosz színház-teoretikus és rendező.

A kaliforniai egyetemen, Berkeley-ben, 1971 őszén az angol nyelvvel kínlódva még Czigány Lóránt barátom magyar irodalomóráira is elmentem, hátha Mikszáth írásait fordítva, angoloknak magyart tanítva, „fordítva” is ragad rám valami az idegen nyelvből. Az egyik amerikai diák – hárman-négyen voltak mind össze – tette ott szóvá, hogy szerinte sértő, lekezelő, ahogyan Mikszáth Kálmán a tót atyafiakról, a tótocskákról meg a krumplicskáról ír.

Beata huszonhárom éves, csinos lány. Abban az évben született, amikor összeomlott a Csehszlovák Szocialista Köztársaság. Hároméves volt, amikor a Csehszlovák Szövetségi Köztársaság is szétesett. Tizenöt éves koráig Dunaszerdahelyen élt, ahol édesapja sebész volt. Aztán elköltöztek Pozsonyba. Érettségi után Bécsben kezdte meg egyetemi tanulmányait, onnét Berlinbe került, és a múlt év szeptemberétől Angliában tanul.