A politika teatralizálása

Az a gondolat, hogy „színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő” (Shakespeare), olyan régi, mint a színjátszás maga. Az a gondolat viszont, hogy a teatralizálás, vagyis mindennek állandó megjelenítése, színrevitele, eljátszása, átváltoztatása valami mássá, az emberi lény legbensőbb, szinte ösztönszerű késztetése, állandó életszükséglete, nem olyan régi: a múlt század elején fogalmazta meg az „élet teatralizálásának” elméletében Nyikolaj Jevreinov világhírű orosz színház-teoretikus és rendező.

A teatralizálás megszabadít a valóság láncaitól, megszöktet a kilátástalan jelenből: „A teatralitás, mint egy jó tündér − írja Jevreinov −, elrepít minket egy jobb világba, abba a világba, amelyben az olyan uralkodók, mint a józan ész, elvesztik a hatalmukat felettünk. Mert itt művészet van, mert itt teatralitás van.” Így vagy úgy, minden teatralizálás elengedhetetlen előfeltétele a nézőközönség, még akkor is, ha ez egyetlen ember, vagy ha valaki önmaga előtt játszik. A „thea” (néz, szemlél) görög szóból képzett „theatron” (theatrum) − a „nézés helye” − nézőközönséget és néznivalót is jelent.

Azt is mondhatnánk tehát, hogy teatralizálni annyi, mint néznivalóvá átalakítani mindent, sőt kicsit továbblépve: nézőközönséggé átalakítani az egész emberiséget, ezen belül a politikai közösségeket, a modern nemzeteket is. Így jön létre a Platón által oly mélységesen megvetett theatrokrácia: a színházi nézők − bizonyos értelemben: a karzat − uralma. A késő modern tömegdemokráciák kétségkívül ebbe az irányba haladnak: a politika csak nézőkként veszi számításba az állampolgárokat, kizárólag nézői aktivitásukat igényli, és a nézőtér − olykor kifejezetten a karzat − kegyeit keresi, a publikum tapsát tekinti legszebb jutalmának, márpedig a karzat e legszebb jutalomban a legordenárébb produkciókat részesíti.

A „spektákulum társadalmában” (Guy Debord) a politika az élet minden színterét, minden helyet és helyzetet − még egy unalmas sajtótájékoztatót vagy egy stúdióbeszélgetést is − hadszíntérré, vagyis teátrummá változtat: a legjámborabb politikus is kész mindenféle kelléket (iratmegsemmisítő gépet, konfettipatront, miegyebet) magával hozni a sajtóértekezletre vagy a stúdióba, hogy szavait dramatizálja, rögtönzött kis jelenetekkel, esetleg pantomimmel kísérje őket és tegye fellépését emlékezetessé (gondoljunk például a „pávatánc”-metafora megelevenítésére a mai politikai élet vezető színészének − a miniszterelnöknek − az előadásában, aki egy ideje − figyelemre méltó színészi tehetséggel − sajtótájékoztatóin is előszeretettel él a pantomim eszközeivel, mintegy testileg is megelevenítve, eljátszva, nyomatékosítva egy-egy kijelentését).

A módok tekintetében alapvetően a politika kétféle teatralizálása figyelhető meg. Az egyik a retorika forgószínpadán zajlik, retorikai szituációk létrehozásával, verbális jelenetezéssel; a másik valóságos színtereken (leggyakrabban az utcán), és testi részvételt, artistamutatványokat idéző akrobatikus készségeket igényel, noha legtöbbször ezek a performance-ok is metaforák megvalósításai csupán (gondoljunk mindenekelőtt a néhai rendőrszakszervezet parádés „bohócforradalmára”, amely a miniszterelnök odavetett „bonmot”-jának − majd a „bohócügyi államtitkáromat” küldöm el erről tárgyalni − karneváli megvalósítása volt; vagy a „megbilincselt demokrácia”, „megbilincselt közérdek” metaforájának LMP-s előadására előbb a parlament előtt, majd a Közgép telephelyének bejáratánál; vagy gondoljunk a rezidensek letétbe helyezett felmondóleveleinek iratmegsemmisítőn történő vidám ledarálására a magas tárgyaló felek − államtitkár és a Rezidens Szövetség vezetői − által, ami egy önmagában egészen prózai kompromisszumos megegyezés visszavonhatatlanságát, véglegességét, a felek teljes kibékülését teatralizálta, sőt kissé karnevalizálta).

A retorika színpadán természetesen sokkal egyszerűbb az átváltoztatás csodáit vagy trükkjeit bemutatni. A szavak a politikus kezére húzott bábokká válnak, a retorikai színpad pedig bábszínházzá alakul át. Szép példája volt e retorikai travesztiának és a szavak bábjaival játszott bábszínháznak a miniszterelnök minapi „jelentkezése” dolgozószobájából, a parlamentből (vagy fordítva), hogy Vitéz János szerepében − „Szervusztok, pajtikák!” − elmesélje, nem dicsekvésképpen, hisz csak munkáját végzi, hogyan és hányszor látta el baját híres-nevezetes palacsintasütőjével a ragyás képű brüsszeli ördögnek − országnak örömére, világnak mulatságára.

Az álnok „megszorítás” szó először az „újjászervezés” palacsintasütőjével kapott egyet a fejére; a kekeckedő, bankokat védelmező, multikat ajnározó, megszorításokat követelő „Brüsszel” szó pedig (édesanyját az ilyen „Brüsszelnek”!) a „nyugdíjak megvédésének”, a „középosztály megerősítésének” palacsintasütőjével és „rendhagyó intézkedések” szapora fakanalával („Mi kell nekket, Brüxszel? hallál, vagy fakannál?”). Addig püfölte Vitéz János ennek a Brüsszelnek a kivörösödött ördögfejét, míg az fel nem hagyott „a fennyegetéssel, a megtorrrlási kísssérletekkel és a lebbbeszéléssel”, és meg nem adta magát a magyar igazságnak − háromszor is egymás után, hiszen a magyar igazság tudvalevőleg három, és tudja is azt mindenki, aki az igazságra nem vak.

A populista rendszer eddigi legjelentősebb, legköltségesebb és − alighanem ezzel arányosan − legkevésbé sikeres teatralizálási akciója a „nemzeti konzultációnak” nevezett kérdőívek kiküldése volt, amellyel már másodízben azt igyekezett színre vinni, hogy „együtt kormányoz az emberekkel”. A hatalom e népszínműként előadott önlegitimációs akciójában azonban van egy kalkulálhatatlan elem, nevezetesen az, hogy sikeréhez elengedhetetlen a kérdőívek visszaküldése, vagyis feltételezi a nézőközönség valamilyen mértékű aktivitását. Ennek hiányában az előadás bukásra van ítélve. Éppen ezt a kockázatot igyekezett csökkenteni a miniszterelnök legutóbbi mozgósító célú facebookos megnyilatkozásában.

Ebben a nemzethez mint egyetlen, nagy facebookos családhoz intézett szózatában nemcsak kimondta, mi a hazafias teendője minden egyes állampolgárnak, ha drága neki a demokrácia ügye és a haza érdeke, hanem el is játszotta nekik (a háromperces üzenet előtt az előtte fekvő kérdőívre szórakozottan írogatott valamit, mintha éppen kitöltené: „látjátok pajtikák, így kell ezt kitölteni!”). „Töltsék ki − mondotta aztán −, sokat segítenek. Könnyebb úgy meghozni és megvédeni a döntéseket, ha az ember tudja, hogy ott áll mögötte az ország vagy a többség.”

A „nemzeti konzultáció” mint a hatalom és a nép közötti együttműködés teatralizálása nyilvánvalóan arra szolgál, hogy jótékony homályba vonja mindenféle valóságos társadalmi, szakmai, politikai szereplővel folyó kormányzati párbeszéd, egyeztetés megszűnését, a postázott kérdőívek bürokratikus-személytelen közvetítését pedig „az emberekkel” való közvetlen kapcsolatként tüntesse fel, elfedve, hogy az új rendszerből a demokratikus jogi és politikai közvetítéseket − kontrollmechanizmusokat, fékeket, ellensúlyokat − következetesen kiiktatták.

Míg a nem demokratikus hatalom színpadának előadásai jobbára megmaradnak a szavak teatralizálásának síkján, a demokratikus ellenzék a politika akcionista teatralizálásával, a polgári engedetlenség színrevitelével kísérletezik. Az akciók feltételezik a valóságos testi jelenlétet, sőt a test bátorságát és egyfajta próbatételét is (elég talán itt a televízió székházának kapuja előtt hónapok óta folyó tiltakozó éhségsztrájkra vagy a törökülésben maradt LMP-s aktivisták rabomobilba hurcolására utalni).

A testi jelenlét az aktuális ügy melletti elköteleződés komolyságát mutatja, nemkülönben azt, hogy az ügy eljutott egy olyan pontra, amikor már nem elégségesek a figyelemfelkeltő, mozgósító szavak, hanem a „tettek mezejére” kell lépni (ez esetben ki kell menni az utcára, be kell menni az „oroszlán barlangjába” stb.). Éppen azért kell és jogos is átlépni bizonyos határokat, mivel a nem demokratikus hatalom minden határon folyamatosan átlép, szemérmetlenül megsérti a tisztesség és a méltányosság összes írott és íratlan szabályát.

De a politika hatalmi és ellenzéki teatralizálásának nemcsak módjai és eszközei, hanem céljai is homlokegyenest ellentétesek.

Míg a nem demokratikus hatalom azt teatralizálja, ami nincs („együttes kormányzás az emberekkel”, „teljes értékű parlamentáris demokrácia”, „jogállam”, „sajtószabadság”, „gazdasági kilábalás”), teátrális építményekkel, tetszetős kellékekkel, grandiózus verbális és építészeti díszletekkel helyettesítve a hiányzó valóságot, addig a demokratikus ellenzéki politika teatralizálása azt célozza, hogy leleplezze a demokrácia hiányát, megmutassa a demokráciát elnyelő, nagy „fekete lyukat”, ami maga az újraközpontosított, autokratikus államhatalom.

Az első esetben a teatralizálás nem egyéb, mint szimuláció, amely az igazság, a valóság eltüntetésére, meghamisítására fut ki. Minél hazugabb egy politika, annál grandiózusabbak a színfalak, pompázatosabb az előadás, cifrábbak a szavak, megnyerőbb a látvány, annál hatalmasabb maga a színpad, a dobogó, az emelvény, ahol a színi előadás zajlik (legtöbbször maga az Ország, máskor Európa vagy az Ezeréves Történelem, megint máskor az egész Kárpát-medence). A másik esetben a teatralizálás valamilyen mélyen fekvő, láthatatlan összefüggés, rejtett igazság vagy a politikai közösség által a maga drámaiságában még nem észlelt átalakulás felszínre hozását jelenti a képzelőerő játéka révén.

Éppen a hazug politika, a hatalmi szimuláció lehel életet a politika demokratikus teatralizálásába, amely az igazságot viszi színre, és az „igaz ügyet” eleveníti meg. A 2010-es antidemokratikus fordulatot követően a demokratikus ellenzék már nem a kormány, hanem a rendszer ellenzékeként határozhatja csak meg magát. Épp ezért kénytelen a hatalom által lefoglalt és ellenőrzött nyilvánosság színpadára a leleplezés botrányos jeleneteivel betörni, mert már csak így, teatralizálva juttathatja el az igazságot a politikai közösség egészéhez, rázhatja fel letargiájukból a kiábrándultak és a reményvesztettek millióit, erősítheti a társadalom demokratikus erőinek politikai összefogását és cselekvőkészségét.

-
FOTÓ: REVICZKY ZSOLT
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.