A magyar kisebbség helyzete az 1989-es bársonyos forradalom után minőségi változáson ment át. A kisebbség vezetőinek immár szabadabb légkörben, ámde jóval komplikáltabb helyzetben kellett dönteniük a jövőről. De hogy kiről és miről szóljon ez a jövő, az már közvetlenül november 17. után vita tárgyát képezte. A nyolcvankilences fordulatban aktív szerepet játszó magyarok (Tóth Károly, Sándor Nóra, A. Nagy László, Tóth Lajos, Németh Zsuzsa, Balla Kálmán, Öllős, Grendel, Szigeti, Barak stb.) ugyanis egytől egyig a liberális irányzatú Független Magyar Kezdeményezés (FMK) tagjai voltak, akik a cseh és szlovák liberálisokkal vállvetve harcoltak a demokrácia megszilárdításáért és az emberi jogok térnyeréséért az országban.

Az első szabad választásokra 1990 júniusában került sor. Az Együttélés és az MKDM koalíciót alkotott egymással, a FMK viszont Közép-Európában páratlan módon a forradalom szlovák protagonistájával, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen Mozgalommal (VPN) közös listán indult a választásokon. A magyar koalíció 7,3 százalékos eredményével bekerült a parlamentbe, de ellenzéki szerepbe szorult. A szlovák választásokat a liberális VPN–FMK-lista nyerte meg, és ennek köszönhetően az FMK emberei fontos parlamenti és kormányzati funkciókat kaptak.

1990 és 1992 között a magyar koalíció és az FMK vezetői között olyan éles volt az ellentét, hogy képviselőik a parlamentben nem is köszöntötték egymást, és a pártok vezetői egyetlen közös rendezvényen sem vettek részt. A koalíció vezetői Budapest hathatós támogatásával azt próbálták belesulykolni a szlovákiai magyarok fejébe, hogy az FMK a hazaárulók pártja. A Kossuth rádió tudósítója az 1990-es választást megelőző napon azt közölte a hallgatósággal, hogy az FMK feloszlott, és arra hívta fel a párt szimpatizánsait, hogy az Együttélés–MKDM-koalícióra szavazzanak! (Lám, nincs új a nap alatt. Csáky Pál 2010-ben újra a magyar médiában hazaárulózott, csak most nem az FMK, hanem a Híd-Most támogatói voltak a hazaáruló álmagyarok.)

1991 végére egyre világosabbá vált, hogy a VPN-ből időközben kivált Vladimír Meciar sérelmi politikája az ország kettészakadásához fog vezetni. A karizmatikus Meciar pályafutása úgy indult, mint egy üstökösé. 1989 előtt egy vidéki vállalat jogtanácsosa volt, ám hamarosan ő lett az ország legnépszerűbb politikusa, majd a választásokat követően Szlovákia miniszterelnöke. Meciar a csehszlovák állameszme feltétlen támogatója volt, és 1990-ben még börtönnel fenyegette az önállóságot követelő nacionalistákat. Prágával történt szembefordulásának az volt az oka, hogy Meciar szövetségi miniszterelnök akart lenni, ámde pozsonyi párttársai ezt nem támogatták, mert egyre több sötét foltot fedeztek fel a múltjában.

Ő viszont a csehek, konkrétan Havel kezét látta a dologban, és ezért szembefordult Prágával. Létrehozta saját pártját, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalmat (HZDS), és 1991. szeptember 11-én megalakította a Szuverén Szlovákiáért kezdeményezést is. Kijelentette, hogy „nem lehet tovább halogatni Szlovákia állami szuverenitásának kinyilvánítását”. A közlemény hatására a három magyar mozgalom vezetői 1991. szeptember 13-án végre tárgyalóasztalhoz ültek. Megbeszélésükön továbbra is nagy nézetkülönbségek mutatkoztak, és a politikusok csak egy témakörben értettek egyet: közös nyilatkozatban tettek hitet a Csehszlovák Köztársaság eszméje mellett. Leszögezték, hogy az ország esetleges kettéválásáról csakis népszavazás útján szabad dönteni.

A magyar vezetők nyilvánvalóan jobban bíztak a csehszlovák demokráciában, mint az erőszakos fellépésű, primitív nacionalisták által „megálmodott” új szlovák rendszerben, melynek nemzetállami körvonalai ekkorra már világosan kirajzolódtak. Pozsonyban és a nagyvárosok házfalain ugyanis egyre gyakoribbak lettek a brutális antiszemita gyalázkodások, valamint a cseheket, a magyarokat és a romákat támadó primitív szövegek. (Csehek gyalog Prágába, magyarok a Duna túloldalára, cigányok vissza Indiába!)

Bár az Együttélés vezetősége is elítélően nyilatkozott a szlovák szuverenitás egyoldalú kinyilvánításával kapcsolatban, Duray Miklós, a mozgalom elnöke egyre gyakrabban hangoztatta, hogy a szlovák népnek igenis joga van az önálló államhoz. Duray elgondolásának az volt a lényege, hogy a magyar kisebbség százalékaránya az önálló Szlovákiában nagyobb lesz (körülbelül 12 százalék), mint Csehszlovákiában volt (körülbelül 4,5 százalék), és így politikai súlya is növekedni fog. De azt se feledjük, hogy ez idő tájt a trianoni utódállamok szétesésével kapcsolatban egyre gyakrabban lehetett hallani azt a nemhivatalos magyar argumentációt, hogy a Vajdaságot nem Szerbia kapta, hanem Jugoszlávia, és a délszláv állam összeomlásával újra kellene tárgyalni a terület hovatartozását. A szlovák vezetők vélhetően megértették a célzásokat.

1992 elején már minden józan ember megértette, hogy a júniusi választások Csehszlovákia jövőjéről fognak szólni. A választási stratégiák kialakításakor mégis csődöt mondott a józan ész. Az időközben párttá (Magyar Polgári Párt – MPP) alakult FMK vezetői tudták, hogy egyedül nem léphetik át az ötszázalékos választási küszöböt, ezért koalíciós társat kerestek. Csakhogy a VPN régi-új vezetői úgy döntöttek, hogy az egyre nacionalistábbá váló Szlovákiában nem vállalhatják azt a kockázatot, hogy egy magyar párttal karöltve indulnak a választásokon. Az Együttélés és az MKDM vezetői pedig úgy gondolták, hogy végre eljött az ideje annak, hogy a renitens magyar liberálisokat móresre tanítsák.

Durayék a koalíció megkötését elfogadhatatlan feltételekhez kötötték. A választásokon tehát egyedül indultak mind a szlovák, mind a magyar liberálisok. Az Együttélés–MKDM-koalíció a sebtében „összetákolt” Magyar Néppárttal kiegészülve vágott neki a választási harcnak. A választásokat természetesen a HZDS nyerte meg. Némi meglepetést okozott, hogy Meciarék a szavazatoknak csak a 37 százalékát szerezték meg. De az „elhullajtott” szavazatoknak köszönhetően mégis 74 képviselőjük lett a 150 tagú szlovák parlamentben. Az új szlovák kormánykoalíciónak a Szlovák Nemzeti Párt 15 képviselőjével együtt 89 képviselője lett, vagyis egy képviselői hely híján kétharmados többsége volt.

Az Együttélés–MKDM-koalíció 7,42 százalékkal 14 mandátumhoz jutott. Az MPP a szavazatok 2,29 százalékát szerezte meg, és nem jutott be a parlamentbe. A VPN pedig 0,04 százalékkal maradt el az ötszázalékos bejutási küszöbtől. Egy VPN–MPP-koalíció tehát hét százalék feletti eredményt érhetett volna el, 14 képviselője lehetett volna a szlovák törvényhozásban, és akkor valószínűleg másként alakult volna Csehszlovákia sorsa. A választás két győztese, a cseh Václav Klaus és a szlovák Vladimír Meciar hihetetlen gyorsasággal egyezett meg az ország kettészakításában. Hiábavaló volt tíz politikai párt kezdeményezése, hogy ebben a kérdésében népszavazást kell kiírni.

Meciar már június végén közölte a polgárokkal, hogy a szlovák parlament egy hónapon belül kihirdeti Szlovákia szuverenitását. Havel köztársasági elnök válaszul a szlovák szuverenitási nyilatkozatra július 20-i hatállyal lemondott elnöki tisztségéről. A Szlovák Nemzeti Tanács kétnapos vita után, 1992. szeptember elsején elfogadta a Szlovák Köztársaság alkotmányát. A Csehszlovák Köztársaság sorsa elvégeztetett. Mi, magyarok viszont maradtunk. Vagy az önálló Szlovákia megszületésével a mi sorsunk is bevégeztetett? Merthogy történetünk kezdetekor, 1991-ben még 572 000 magyar nemzetiségű ember élt Csehszlovákiában.

Tíz évvel később 522 000, 2011-ben pedig már csak 460 000 magyar élt Szlovákiában. És százalékarányunk is lassan, de biztosan csökken. Pedig az elmúlt húsz évben mindent kipróbáltunk. Volt időszak, amikor négy politikai pártunk volt, és volt nyolc évünk, amikor csak egy. Voltunk ellenzékben, és voltunk kormányon is. Éltünk gyűlölködő légkörben, és dolgoztunk elfogadható körülmények között is. Beléptünk volna a kormányba akkor is, amikor nem kellett, és bent maradtunk a kormányban akkor is, amikor ki kellett volna lépnünk. Mindez sajnos nem változtatott a helyzetünkön. De ez már egy másik történet.

NB. Az FMK 1992. november 17-én alakult meg Vágsellyén, és alapítói már az első pozsonyi tüntetéseken jelen voltak. Duray Miklós, Csáky Pál, Bugár Béla és konzervatív-keresztény szemléletű társaik csak később kapcsolódtak az eseményekhez. A liberálisok véleménye szerint a kisebbségi jogok az emberi jogok részét képezik, és ezekért a jogokért a többségi nemzet képviselőivel együtt lehet a leghatékonyabban küzdeni. Véleményüket azzal támasztották alá, hogy ebben a harcban olyan társaik akadtak, mint Václav Havel, Jirí Dienstbier, Fedor Gál, Ján Langos és Martin Bútora stb.

Az 1990 tavaszán létrejött Együttélés és a néhány héttel később megalakult Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) vezetői viszont úgy gondolták, hogy egy kisebbségi pártnak csakis a kisebbség problémáját kell képviselnie, és ezt a feladatot akkor tudja legjobban teljesíteni, ha szövetkezik a többi kisebbségi párttal. (Itt azonnal felvetődött a kérdés, hogy az egységért harcoló Duray és kereszténydemokrata barátai akkor miért hoztak létre két új pártot?)

Az önálló állam ünnepe 1993. január 1-jén Pozsonyban