Megszorítások márpedig nincsenek. Ha mégis vannak, akkor nem itt vannak, ha pedig itt vannak, akkor nem megszorítások, hanem lazítások, enyhítések, könnyítések, kedvezményezések. Mindenki tudja ezt, aki a Dankó Rádiót hallgatja, márpedig mi mást hallgatna, ha szereti a szépet és az igazságra kíváncsi, nem a hazudozásra.

A montenegrói tengerpart nyaralóinak ablakán lassacskán hosszú időre behajtják a dubrovniki zöld zsalugátereket, a háztulajdonosok hazamennek azokba a városokba, ahol élnek és dolgoznak. Nincs szomorúbb látvány, mint amikor a turistavárosok kiürülnek, erről a zsalugáterek sokat tudnának mesélni.

Magyarországon manapság, köztudomásúan nincs osztálytársadalom, így nem hallunk se munkásokról, se tőkésekről. Csak munkaadókról és munkavállalókról van szó – és a nemzetről. Szegények és gazdagok persze vannak – de mintha az egészen más kérdés lenne. Pedig talán nem az. Angliában minderről másként fűzték-fűzik a szót.

Suttogó remény. Sikoltozó reménytelenség. Minden lehetséges. Semmi se lehetséges. Nincs miért izgulni. Minden okunk megvan a félelemre. Az idő nekünk dolgozik. Az idő elúszott, itthagyott minket. Már csak egy nekirugaszkodás. Nincs tovább. Mindenkinek igaza van. Senkinek sincs igaza. Megjött az ősz.

Fellángolt a vita a külhoni magyar állampolgárok választási részvételéről. Biztosítja-e a levélben történő szavazás a választások tisztaságát, előfordulhatnak-e választási csalások? Nem utolsósorban: befolyásolják-e a kisebbségi polgárok, s ha igen, akkor mennyiben a magyarországi választások végkimenetelét? Az sem világos, hogy miféle választási kampány zajlik majd a kisebbségi közösségben. Egyáltalán lesz-e? Nem esik szó arról sem, hogy miféle szabályrendszer alapján lép majd be a választásokba az anyaországi közpénzekből támogatott kisebbségi média.

Kettőn áll a vásár. A bűn és a hatalom vására is. A bűnhöz is, a hatalomhoz is ketten kellenek: az elkövető és az áldozat, a hatalom ura és alávetettje. Az áldozat nemcsak elszenvedi az elkövető erőszakát, hanem bizonyos értelemben együtt is működik vele: partnerévé válik, amennyiben viselkedésével, veleszületett vagy helyzeti adottságaival hozzájárul ahhoz, hogy áldozat legyen belőle.

A Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regényemhez gyűjtve az anyagot különös élettörténetekre bukkantam. Több idős ember elárulta féltve őrzött családi titkát, azt, hogy egyik-másik felmenője lelkesen üdvözölte Horthy hadseregének bácskai bevonulását, négy év múlva pedig már a partizánegységek győzelmét ünnepelte a városka főterén.

„Képességünk, hogy mérjük és porciózzuk az időt, majdhogynem végtelen megnyugvást okoz” – írta Richard Yates egyik regényében (Revolutionary Road). A naptár, az idő tagolása azonban a hatalomé – így tartották ezt már a régi Kínában is.

„Az emberek – írta Polányi Károly az archaikus társadalmak gazdaságkutatója –adósságokra és kötelezettségek teljesítésére születnek.” Alapigazság ez, csak koronként egészen másként érvényesül. Az archaikus, vagy primitív társadalmakban az adósságok nem pénzügyi természetűek, noha talán még annál is szigorúbban teljesítendő kötelezettségeket rónak az emberre, mint manapság a hitelkölcsönök.

Manapság sokszor emlegetik az erkölcsöket személyre szabva, meg úgy általában is. Erkölcsös ember nem tart barátnőt a felesége mellett, nem szerez szűkebb családjának trafikot, földet, jó állásokat kedvenc pártjától, ha szép hidat épít, kifizeti alvállalkozóit, nem hoz visszamenőleges törvényeket, nem teszi tönkre az egészségügyet és hasonlók.

Az utóbbi hónapokban ismét Szerbiára terelődött az európai figyelem. Kivételesen nem elmarasztaló vélemények hallatszanak, elismerő kijelentéseket lehet hallani. Az európai politikusok, a sajtó ugyanis méltányolja Belgrád igyekezetét, hogy elfogadható megoldást találjon a közte és Pristina közötti konfliktusra.

Egy minapi, tárgyilagosságra törekvő tévébeszélgetés apropója, hogy a kormány demokratikus ellenzéke nem tud összefogni. A jelenlegi magyarországi állapotokról folyik a szó, a szolidaritás, az egyéneket és társadalmi csoportokat összefűző kötőelemek hiányosságairól, vagyis a társadalmi kohézió hiányáról. A végkövetkeztetés: ez nem is társadalom. Mármint hogy mi nem is vagyunk társadalom.

A 2008–11-es pénzügyi és gazdasági válság a hosszú 2012-es választási évben adósság- és politikai válságba ment át. A világ politikai, gazdasági és szellemi erői megtalálták a közvetlen pénzügyi válságkezelés módozatait és a világgazdaságnak sikerült elkerülnie az általános gazdasági recessziót. Ám az adósságválság megoldása egyszerre ütközik a nagyhatalmak és az egyes régiók gazdasági és politikai érdekkülönbségeibe, illetve a demokratikus politikai rendszerek belső ellentmondásaiba. Lehet-e az adósságválságot demokratikus felhatalmazással, jogállami keretek között kezelni? Milyen erő milyen eszközökkel képes a választókkal politikailag, a fogyasztókkal gazdaságilag és a polgárokkal társadalmilag életforma-, politikai viselkedés-, fogyasztói magatartás-változtatásokat elfogadtatni?

A név − hatalom. A névben teremtő és rontó erő lakozik. Ezen alapul a névmágia. A politikai névmágia is. A névadás hatalma az alávetés hatalma. Megváltoztatni egy ország, egy város nevét vagy a közterek nevét annyi, mint új személyiséget, új arcot kényszeríteni rá.

Az emberi viselkedéssel foglalkozó tudományok már régen felismerték, hogy fajunk egyik jellegzetessége a konstrukció. Az ember még eszközök nélkül is folytonosan alkot, épít, összerak valamit; gondolatot, beszédet, történetet, nótát, muzsikát, matematikai levezetést. Ha aztán eszközökhöz jut, amelyek szintén célszerű alkotások, akkor teljesen elszabadul, és a rendelkezésre álló anyagokból gépeket, technológiát, gyárakat készít, amelyek közreműködésével ház, vár, katedrális, felhőkarcoló, tízmilliós város is készíthető.

Szerbiában töredezik Magyarország képe. Az országimázs a kilencvenes években még kedvező volt, függetlenül attól, hogy a jobboldal vagy a baloldal volt hatalmon. Magyarország akkoriban mintaországnak számított, ma viszont egyre több árnyék vetődik rá. Egy évtizeddel ezelőtt elismeréssel nyilatkoztak róla mind az Európa-párti liberálisok, mind az Európa-ellenes nacionalisták, még azok is, akik a szerbiai magyar kisebbségre ellenszenvvel tekintettek.