Az egyik nemzet
Nem akarom elhallgatni, hogy első érzéseimet Londonban, Laurence Stephen Lowry gyűjteményes kiállításán – nem értvén az ecsetkezelés, perspektíva stb. kérdéseihez – a festő képein megjelenített embersűrűség váltotta ki. Felidézte bennem azokat az emlékeket, amikor valaha hajnali műszakváltáskor együtt sodródtam a hallgatag tömeggel a csepeli hármas kapu felé. Akkoriban a még két és fél milliós Budapest lakóiból vagy egymillió gyári munkás volt. Régen volt, s tán igaz se volt. – De vissza Angliába!
Még 1845-ben jelentetett meg Benjamin Disraeli, a későbbi miniszterelnök egy regényt, amelynek magyarra fordított címe Sybill, avagy a két nemzet (magyarul, tudtommal, nem jelent meg). Ez egy politikai, vagy ha úgy tetszik, egy tézisregény volt, amiben a két nemzet fogalma a szegényekre és a gazdagokra utalt az iparosodás során kibontakozó konfliktusos osztálytársadalom keretében. Disraeli konzervatív politikus volt, de nem szívlelte a gátlástalan piaci szabadságot, s attól tartott, hogy ez – ha nem fékezi meg az állam – két „nemzetre” repeszti szét Angliát.
Konzervatívként bárminemű szociális forradalmiság távol állt tőle, s a konzervativizmusra jellemző organikus társadalomszemlélete következtében nem óhajtotta kiiktatni a társadalom szervesen kialakult csoportjainak egyikét sem. S éppen, mivel nem osztálypárti politikusnak tekintette magát, az ország egészében gondolkodva érvelt később is a one-nation conservativism, azaz a nem osztályérdekekben, nem osztályharcban formálódó nemzeti politika mellett. Ezzel sikerült az akkori konzervatív pártot megreformálnia, s győzelemre vinni egy időre a minden állami beavatkozást elvető akkori liberálisokkal szemben.
Az említett regényében megfogalmazott gondolat máig élő politikai kategóriává lett Angliában, s mára, a Disraeli korában még nem létező britmunkáspárt is az egynemzet-politikát vallja magáénak, a Cameron miniszterelnök vezette konzervatív pártról nem is szólva. Így volt ez a II. világháború után kibontakozó jóléti állam idején is, de a legkevésbé sem a brutálisan szélsőliberális politikát folytató, konzervatív Margaret Thatcher kormányzása alatt. Vagyis, az egynemzet-politika a konzervatív pártban csak búvópatakként él – de él. Ez számunkra azért lehet talán érdekes, mert az angol politikai szövegelésben a nemzet fogalma nem a tagolt társadalom fogalma felett lebeg, nem fedi el azokat – a többséget! –, akiknek a bot rövidebb vége jut.
Nálunk viszont, mintha inkább így történne. Műértők bizonyára megmosolyognak, hogy mindez híres festményeket nézve, a londoni Tate Gallery Lowry-kiállításán ötlött fel bennem. Laurence Stephen Lowry még 1887-ben született, s Anglia „fenti”, északi iparvidékén élte hosszú életét, amúgy egy ma is működő ingatlancég lakbérbeszedőjeként, és festette szakadatlanul az ipari tájakat és népét, azaz Disraeli értelmezése szerint az egyik nemzetet. Magáról a kiállításról R. Hahn Veronika a Népszabadság egyik júliusi számában már szakszerűen tudósított.
Ennek nyomán keveredtem én is oda. A galéria termei zsúfoltak voltak, s becslésem szerint nem turistákkal, hanem angliai népséggel. Érzésem szerint ismerősként nézték a képeket, s váltottak halkan szavakat róluk. Tudtak tudhattak a képekről, s az azokon megjelenített munkástömegekről, erről a bizonyos egyik nemzetről. Lowry képei elsőre egyáltalán nem drámaiak. A műszakváltásra, meccsre, mulatságra áramló, vagy egy kilakoltatást bámuló tömeg egyedei majdhogynem karikatúraszerű figurák, egyforma pálcika- vagy gyufaszálemberek – ahogy mondják. A képek összhatása azonban mindig súlyos és komor. Aki olvasta, annak mindjárt eszébe ötlik Dickens regénye, a Nehéz idők (1854). Kilenc évvel jelentmeg Disraeli említett regénye s Engels szociográfiája, A munkásosztály helyzete Angliában után. Dickens ekkor már nagy tekintélyű író volt, de a legkevésbé sem respektálták; jócskán megkapja a magáét azért, mert leplezetlenül írja le a gátlástalan környezetszennyezést, az égbe kiáltó kizsákmányolást, s kritizálja azt a társadalmilag hasznosnak hirdetett haszonelvűséget (utilitarizmus), amit a manchesteri típusú kapitalizmus hirdetett.
Akkor ez nagy társadalmi vitát váltott ki, s nem meglepő, hogy a mostani Lowry-kiállítást is viták övezik – noha inkább csak művészetének értékét illetően. Van, aki szerint Lowry önismétlő, harmadosztályú amatőr volt, s csak a munkáspárti politika propagandája tette híressé. Hogy kerülhet egyáltalán a Tate Galerybe? – kérdezik. S valóban, a kiállításon egy vitrinben megtekinthető egy újságoldal fotója, amelyen a pipázó Harold Wilson munkáspárti miniszterelnök mögött egy pálcikaemberkékkel zsúfolt Lowry-kép van a falon. A vitrinben még a brit posta bélyegei láthatók meg könyvborítók, amelyeken Lowry képeinek részletei vannak. S nem akármilyen könyvek, hanem például Richard Hoggarth könyvei, köztük magyarul a Művelődés, gondolkodás, szokások (Az angol munkásosztály belülről) címet viselő, amelyből hazai szociológusaink nemzedékei is tanultak az osztálytársadalomról.
Természetes tehát, hogy Lowry képei kapcsán a vitáknak mély társadalmi mögöttese van. Számosan vallják ugyan, hogy a mai Anglia egy osztálynélküli társadalom, de erről még ott nem sikerült maradéktalanul mindenkit meggyőzni. Az osztálytársadalom minduntalan szóba kerül – így persze a kiállítás kapcsán is. Miként az is, hogy mi is a modernség – hisz a kiállítás címe, Lowry and Painting of Modern Life, a képek és a modernség témáját hirdeti. A mindent, az életet is befeketítő gyárkémények füstje, vagyis az iparosítás a modernség, avagy az azt felváltó, az osztálykultúrákat szétporlasztó fogyasztói tömegtársadalom az, ami megérdemli, vagy viseli a modernitás bélyegét?
Ne feledjük, hogy az 1950-es években, amikor Lowry még festi a gyárkémények árnyékában nyüzsgő népet, Kelet-Európában országcímerekbe kerül be a gyárkémény mint a haladás és a modernség jelképe. Holott John Keynes, a Világbankot és a Monetáris Uniót alapozó angol közgazda már a német bombázások idején szarkasztikusan azért fohászkodott, hogy rombolnának csak le minél többet a németek a régi angol gyáriparból, mert úgy vélte, hogy az a gyáripar intézményes nyűgként a modernizálódás gátlója lesz. Mások szerint csak a brit birodalom hanyatlásának érzete sűríti Lowry képein a kéményfüstök gomolygását.
S kérdés az is, hogy tényleg Dickens, Engels vagy Disraeli világát idézik-e a képek a kiállítás nézői elé, vagy csak a nagy, 1929-es világválság szorongását éli át a mostani krach miatt az „egyik” nemzet is, meg a „másik” nemzet is. A legvalószínűbb persze, hogy Lowry Lőrinc Istvánt az ilyen spekulatív elvontságok nem érdekelték, csak festette, amit élete során maga körül Manchesterben s környékén látott. E kiállítás kapcsán az angol sajtóban megjelenő, konfliktusos vélemények mégis a brit társadalmi önismeretet, a magukkal való szembenézést tükrözik, azt hogy a nemzet politikai fogalmában nem sikkad el az alul lévő sokak fenyegető esendősége. És nálunk?
