Ezerkilencszázharminchétben írta József Attila gyönyörű sorait: Már két milliárd ember kötöz itt, hogy belőlem hű állatuk legyen. De világuktól délre költözik a szép jóság s a szelid érzelem.

A kár valamelyik ellenzéki politikus nevezi ezt vagy azt a kormányintézkedést, törvényi rendelkezést idiotizmusnak, akár a parlament elnöke a paksi idiotizmus ellen síppal-dobbal-nádihegedűvel hadakozó ellenzékieket idiótáknak, a minősítést egyik oldalon sem elismerésnek és dicséretnek szánják.

„Minél kevésbé kormányoz az uralkodó, annál jobb lesz az országban” − idézi Lao-ce tanítását az ősi szent könyvek egyikében tanítványa.

Különös dolog, hogy az ember mennyire igyekszik a hozzá hasonló összetett rendszerektől elkülöníteni magát. Az önmeghatározás fontos dolog, mert köré épül a személyiség, és ahhoz szépen kapcsolható az ember viszonya a többi élő vagy élettelen létezővel.

Nemrégiben azon töprengtem, hogy a kettős állampolgárság s főleg a határon túliak szavazati joga körül fellángoló vita legalább azzal a hozadékkal jár, hogy a magyar társadalom jobban megismeri a magyar nemzeti kisebbségek világát, értékrendjét, s ennek köszönve sokkal valósabb kép születik, mint az, amelyet az elmúlt két évtizedben a magyar politikai pártok alakítottak ki.

„Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél, mert por vagy te, s ismét porrá leszesz”. Mózesnek a teremtésről írt első könyvének 3. fejezetéből ez a 19. vers.

A hazaárulózás legtöbbször nem más, mint retorikai nyaktilózás, melyet bizonyos korokban alig választ el valami a tényleges nyaktilózástól (főbelövéstől, akasztástól, felkoncolástól).

Kormányokon is átível a tizenöt éves magyar diákok matematikai, természettudományos és szövegmegértési teljesítményének fokozatos romlása a PISA-tesztek tükrében. Matematikából például a huszonkilencedik helyre kerültünk a minap közzétett jelentés szerint, pedig milyen büszkék voltunk korábban az előkelő helyezésekre.

A határon túli magyar közösségben de facto kezdődik az anyaországi választási kampány. Az eddigi adatok arról szólnak, hogy a Vajdaságban mintegy ötvenezren vették fel a magyar állampolgárságot, s ebből csaknem 14 ezren feliratkoztak a választási listára, ami a magyar kormánykörök megítélése szerint az egész régióban kimagasló teljesítménynek számít.

„nincsen idő – minden ráér / ami van itt – a királyé! / csak az az egy bökkenő / hogy a király az idő!” – énekli Szilágyi Ákos A kiskakas félkrajcárját.

A székelyföldi autonómia nem olyan lenne, mint az északír tartomány önkormányzata – magyarázom pozsonyi barátaimnak az óváros egyik szecessziós kávéházában. Közismert européerek, szociológusként, antropológusként, politológusként gyakori résztvevői a szlovák jogállamiság deficitjeit tárgyaló nyilvános diskurzusoknak. A politológus azonnal replikáz: ha ez így van, akkor az orbáni narratíva miért a magyar fennhatóság részeként tekint Erdélyre?

Mióta az alkotmányosságisten bálványszobrát ledöntő Forradalmi Kétharmad torkára forrasztotta a szót a parttalanul jogászkodó, élet- és népidegen, a törvény helyes értelmezését csillagok állásából, belekből és madárcsontokból kiolvasó alkotmánybíráknak, és a magyar élet új törvényét beleírta ennen alkotmányába, már nem összeegyeztethetetlen az emberi méltóság védelmével és nem sérti a jogbiztonságot a közterületen élés törvényi tilalma.

Újabban az egyszerű szerbiai polgár felkapja a fejét, ha a rendőrségi autók szirénazúgását hallja, ám nem azt kérdezi, hogy betörőt vagy tolvajt kaptak-e el, hanem azt, hogy melyik oligarchát tartóztatták le.

Már csak ketten voltunk a villamoson. Arrébb tette a hajléktalanszatyrát, és odaadó gondossággal töltötte meg a füstszűrős hülznit. Gyerekkoromban még így hívták a cigarettahüvelyt.

„A szabadság olyan, mint a pestis. Amíg tengerbe nem dobták az utolsó pestisest, semmire se mentek.” - Stendhal: Napló, 1817. június 1.