A kilencvenes évek közepének nagy amerikai és nyugat-európai felismerése, hogy a tartós politikai hatalom alapja nemcsak a választókat leginkább lekötő stratégiai terek, témák lefoglalása, hanem a pártrendszer átalakítása. Az ideológiai ellenhatalom kihívásának eltűnése, a hidegháború vége lezárta, néhol széttörte a korábbi, zárt rendszerű választói és ennek megfelelő pártszerkezetet. Immár át lehetett, sőt kellett nyúlni a választói határvonalakon. Az érdekképviselő, érdekkijáró, nagy népcsoportokra építő tömegpárt mint uralkodó típus megrendült.
Az ideológia helyét az életforma kérdései vették át. Az európai politikai szerkezetet tovább rombolta és építette a bulvársajtó, a kereskedelmi média amerikai típusú berobbanása a politikai térbe. Ennek megfelelően soha nem látott mértékben kettévált a politikai kampány, a médiakormányzás és a valóságos kormányzás. A bürokratikus működésen és ideológiai alapokon szerveződő érdekkijáró pártnagyüzemek, amelyeknek tagjai, szervezetei, érdekegyeztető intézményei vannak, átadta helyét a vezér által egy központból vezérelt, ideológiamentes, szervezeteit hajtószíjként működtető választási életformapártnak.
Az Egyesült Államokban Bill Clinton és a demokraták vonják le elsőnek a hidegháború utáni következtetést. A Demokrata Párt se biztonsági, se gazdasági kérdésekben nem volt és ma sem versenyképes a republikánusokkal. Clinton és csapata jó érzékkel ismerte fel, hogy a Demokrata Pártnak csak akkor van esélye tartós hatalomra, ha élve az amerikai demográfiai változásokkal, a hatvannyolcas liberális életformaelvek – színesek, nők, homoszexuálisok jogai, abortusz, halálbüntetés-ellenesség – alapján alakítja a demokrata politikát és a clintoni színes médiasztár kommunikációt.
A republikánus ellentábor felismerte a fenyegetést. A 2001-es terrortámadás után sikeresen építette föl a hidegháborús ideológiai veszélyt és a rendkívüli állapot vezérének mítoszát. Majd a 2004-es választásokra megtalálta a fundamentalista keresztény konzervatív, életforma-ellentábort, amely idővel a Tea Party mozgalomban intézményesült. Amerika gyűlölködő, konfliktusos, kétpólusú politikai szerkezetté vált. Európában Tony Blair és a Munkáspárt reagált látványosan az amerikai mintára. Blair nemcsak Clintontól, de Thatchertől is tanult. A Munkáspártot hagyományos állambarát érdekképviselő pártból piacbarát középosztályos médiavezérelt választói párttá varázsolta, amelyet kizárólag életformakérdések különböztetnek meg a konzervatívoktól.
Ebben a vezérelvű – a pénzügyi, logisztikai, szervezeti forrásokat, kinevezéseket, média- és külkapcsolatokat egy kézben tartó –, a párton belüli súlyokat és ellensúlyokat megsemmisítő, a konfliktusokat kiélező, népszerűség-központú pártban minden és mindenki alávettetett a hatalomra jutás és hatalmon maradás parancsának. A kontinensen nem sikerült a blairi kísérlet Schrödernek az SPD-vel, felemásan Zapaterónak a spanyol PSOE-val. De annál inkább Sarkozynek és Berlusconinak a saját pártjukkal. A pártok átalakítását a hatalomra jutáskor követte a kormányzatok hasonló átalakítása: a politikus vezető hatás- és feladatkörének maximális kiszélesítése, a prezidencializálódás, a stratégiai típusú, tanácsadókkal irányított kabinetvezetés, a bürokratikus egyeztetések korlátozása, a személyes megállapodások előtérbe állítása.
De a demokrácia határát sehol nem lépték át. Magyarországon egymás mellett futott Orbán jobboldali és Gyurcsány baloldali vezérelvű kísérlete. Az előbbié sikerült, az utóbbié nem. Orbán a 2002-es vereség után háttérbe szorította a régi Fidesz-vezetőket, és lépésről lépésre megsemmisítette a korábbi belső szerkezetet. Először a pénzügyi és logisztikai forrásokat, majd a Polgári Szövetségen és a párttól eltérő önkéntesi struktúrán keresztül az együttműködők hadát, utána a választókerületbe szervezés révén a vezetési struktúrát és a személyzeti politikát szerezte meg. Az utolsó ellenállási gócok a párton belül az erős önkormányzati és szakpolitikusok voltak, akiket azután komoly munkával 2006 után bezárt városaikba és szakágazatukba, megvonva tőlük az országos politizálás lehetőségét.
Mire 2010-hez értünk, a Fidesz egyetlen vezetőjének sem volt hozzáférése Orbán nélkül pénzhez, logisztikához, pártszervezethez, nómenklatúrához, nemzetközi és hazai kapcsolatokhoz, médiához, országos politikához és ennek megfelelően stratégiai döntésekhez. Korlátlan lehetőségei vannak a taktikai döntések és a technikai kivitelezés területén. A párt és a vezetők végrehajtók, aki a vezéri döntést soha, semmikor semmilyen formában nem kérdőjelezhetik meg. Egyetlen feladat a döntés hatékony végrehajtása és figyelmeztetés a veszélyekre, amelyek a hatalomra a végrehajtáskor leselkednek. 2014-ben valamennyi Fidesz-főkutya és -alkutya valamennyi hivatali és személyes kapcsolata ellenőrzött. Minden mondatuk, gesztusuk előzetesen vagy utólag jóváhagyott. Engedélyezett a megfigyelt feleség/ férj és szerető.
Lehet megfigyelten inni, enni, vadászni, Bahamákra utazni, lopni, bejelentett titkos számlát tartani, a központ tudtával bármit megtenni. A központ tudta nélkül lopni, nőket, fiúkat fogni, ezer fácánt legéppuskázni, negatív listán szereplő személlyel szóba állni fejvesztés terhe mellett tilos. Mindenki ellenőrzés mellett lehet úr és szolga. Az úr tudja, hogy addig minden jár neki, amíg a vezér elégedett. A szolga tudja, hogy semmi se jár neki – szerencsétlenségére ide született. A háborúk és a 2008 utáni válság látszólag kedvezett ennek a vezér-, párt- és mozgalmi típusnak. Rendkívüli állapotokat központosított, gyorsan forduló politikai gépezetekkel lehet kezelni. Csakhogy a Bush-féle konfliktusvezérelt politikai rendszer belerokkant két háborúba, a gazdasági válságba és az életforma-konfliktusba.
A harcra tüzelt republikánus elnöki központ összecsuklott 2005-re, és maga a Republikánus Párt súlyosan megosztottá vált a mérsékelt, érdekegyeztető közép és a felhevült harcos „teázók” összeütközésében. Először 2008-ban, majd 2012-ben veszítettek Obamával és a demokratákkal szemben. Európában Tony Blair és a Munkáspárt bukása mutatta meg először az új pártmodell korlátait. A kiválóan működtetett média, választókat manipuláló politika se segíthetett azon, hogy Blair és vele pártja, kormánya le ne lepleződjön: Irakban nem voltak tömegpusztító fegyverek, és Blair csak beszélt a brit gazdaság átalakításáról, de semmi érdemit nem tett. Blair személyes bukása azt is megmutatta, hogy a vezérelvű párt vezér nélkül működtethetetlen. A Munkáspártnak alighanem több ciklus kell, hogy „kiheverje” Blairt, és egy új típusú pártmodellel álljon elő.
A következő bukás Nicolas Sarkozyé és az UMP-é. A karizmatikus, pártját és államát a maga képére alakító, kezére szervező Sarkozy specialitása volt, hogy az UMP-t a 2007-es választásokra nemcsak tökéletes elnöki párttá alakította, hanem összeépítette a központosított francia állammal, és ugyanakkor felhasználta a „baloldali hatvannyolcasság” elleni életforma-háborúban. A Sarkozy-doktrína lényegéhez tartozott, hogy igyekezett egyetlen erővé gyúrni a jobbközéptől a szélsőjobbig az UMP választói blokkját, a rend, az idegenellenesség és az aktív állami beavatkozás jelszavaival. De Sarkozy és az UMP képtelennek bizonyult a francia válság kezelésére, elbukott az életforma-háborúban, és Sarkozy bukásával az UMP összecsuklott. Eltűnt a Blairt utánzó Zapatero, majd az örök visszatérő Berlusconi.
De a keleti utánzók sincsenek jobb helyzetben: a jobboldali román Basescu és a török Erdogan pártjával együtt bajban van. Rossz idők járnak a ragadozópártokra és vezetőikre. Isztambulban és Kijevben sem kérnek belőlük. Mára Orbán Viktor és a Fidesz az egyetlen vezér- és konfliktuselvű, központosított pártmozgalom közel és távol. Igaz, Magyarországon sikerült megfertőznie az ellenzéket is. De nem tudom elképzelni, hogy a merev magyar pártrendszer tartósan fenntartható lenne. Pontosan látjuk, hogyan lehet a vezérelv szélsőséges alkalmazásával elmenni a legmesszebb a társadalmi, gazdasági és politikai felelőtlenségben. Hozni megkérdőjelezhetetlen döntést a forint tönkretételéről, Oroszország mellé állásról, Európa elleni szabadságharcról, a középosztály szétveréséről, a szegények kitaszításáról, gyerekeink jövőjének megsemmisítéséről.
2006 őszén kérdeztem először: Brutus, te alszol? Akkor hangosan kiáltottam, ma szomorúan és lemondóan kérdem. A pocakos, csatavesztő Caesar számtalan szeme és füle nézi és hallgatja Brutus szuszogását. Brutus maga se tudja, hogy ő Brutus. Felesége és gyerekei, ezer baja van. Hagyják őt békén. Lehet, hogy igaza van. Én rajta vagyok a proskribáltak listáján. Nekem nem lehet igazam. Meg kell értenem, hogy se most, se az elkövetkező években nem találkozhatnak velem. Munkahelyem megsemmisítését tekintsem a sors akaratának. Legyek megértő: az országnak nincs szüksége rám, se a magamfajtákra. Krónikám végéhez érkeztem. Csak Tacitus szavait idézhetem: „Kevesen tudják belátásukkal a tisztes dolgot az aljastól, a hasznost az ártalmastól megkülönböztetni… Mert az országok leírása, a csaták sok fordulata, a vezérek dicső vége leköti és felélénkíti az olvasók figyelmét: mi szörnyű parancsokat, szüntelen vádaskodásokat, álnok barátságokat, ártatlanok vesztét és a pusztulásnak ugyanazokat az okait soroljuk egymás után; ellenünk hat a dolgok egyformasága és a csömör.”
Orbán Viktor a kormány hajdúszoboszlói kihelyezett ülésén, 2001 júliusában
