Még a szkeptikus Goebbels is csak magában tűnődött. Tekintélyelvű diktatúrákban a hazugság akkor fordul a tömeg „igazságába”, ha a felső vezetők hinni akarása meggyőzi a vezetőkben hívőket – bármennyire ellentmond is ez a hit a megtapasztalt valóságnak. Aztán beindul az öngerjesztő folyamat. Macintyre – általánosítva immár a háborús esetet – joggal állapítja meg: a hazugság legtrükkösebb része a hazugság fenntartása. Mert könnyű olyat mondani, ami nem igaz. Sokkal nehezebb megerősíteni és életben tartani a látszatot. A kezdeti hazugságot további valótlanságokkal kell alátámasztani, azaz a hazugságok egész hálóját szövik meg, ám elég egy triviális hiba, és az elbizakodottság véletlenül is felfedi az igazságot, legyen szó politikai félrevezetésről, vagy házastársi hűtlenségről.
A szenzáció csak eszköz
A tömegdemokráciák terebélyesedésével, dacára a békeidők szabad információáramlásának, a félrevezetés csak árnyaltabb és nehezebben felfejthető lett, pedig elvben az igazság könnyebben napvilágra kerülhetne. Ám minél nagyobb a tájékozódó tömeg, és minél nagyobb a nyilvánosság, annál inkább eltűnhet az igazság a terebélyesedő hazugságban. Főként, ha a hazudozó megtanulja kezelni közvetítőjét, a tömegmédiát. Joseph McCarthy az ötvenes évek elején, az Egyesült Államokban megtanulta. A „kommunistafaló” szenátor (David Halberstam a Mert övék a hatalom című könyvében alaposan leírja a módszerét) sajátos „itt a piros, hol a pirost” játszott a sajtóval. Vádaskodott, a sajtó felkapta a hírt, anélkül, hogy ellenőrizte volna a vádakat, amelyek aztán gyorsan feledésbe mentek, csak a gyanú lebegte múlhatatlanul körül a megvádoltakat.
McCarthy nem hagyta, hogy a szenzáció sarkallta nyilvánosság alaposan feldolgozzon egy-egy „ügyet”. Újabb és újabb emberekről rántotta le a leplet, megállás nélkül ingerelve a közhangulatot. A sajtó pedig újra és újra kritikátlanul számolt be a vádakról, mert elfeledkezve az „őrkutya” kötelességéről, meg akart felelni a közvélemény vélt, nagyra hizlalt igényének. McCarthy pedig ravaszul és kíméletlenül csapott le az újságírói mechanizmus leggyengébb láncszemére, a szenzációéhségre. Amúgy pedig szenátor volt, magas rangú törvényhozó, akit – megint a tekintélyelv – komolyan kell venni. Komolyan vették, a vád tehát, ha nem is valósággá, de feltétlenül hírré vált – mondja Halberstam, a riporterek legfeljebb néha éreztek lelkifurdalást. Mígnem a Washington Post módszert váltott: elege lett, hogy a szenátor szócsöve, tényeket kezdett követelni tőle.
McCarthyt kétévnyi dicsőség után végül – újabb csavar: Eisenhower elnök néma bólogatása mellett – az új médium, a nem is sokára a manipuláció legnagyobb eszközévé tett televízió buktatta meg. Az élőben sugárzott meghallgatásokon ugyanis kíméletlen, durva alak benyomását keltette, aki terrorizálja ellenfeleit, fölényeskedik. A kommunisták ellen harcoló magányos hős, ellentétben gerjesztett hírével, közvetlenül megtapasztalható valóságában taszítóan ellenszenves lett. „Joseph R. McCarthy nap mint nap felbukkant a képernyőn, és végzett – Joseph R. McCarthyval.” A triviális tanulság: a demokrácia nem attól erős, hogy nem történnek benne visszaélések, vagy hogy a politika itt nélkülözné a hazudozást, a közvélemény félrevezetését.
A demokrácia ereje nem a közszereplők személyében rejlik, hanem az intézményrendszer öntisztuló képességében, amelynek nyomán előbb-utóbb fény derül az átverésre. De mi van akkor, ha az öntisztulás legfontosabb eszköze, a média gyenge, amennyiben a hatalom kritika nélküli kiszolgálójává válik? Vagy azzá teszik. A politikai manipulátorok pedig a „színtiszta” hazugság feltálalásánál is veszélyesebb eszközökkel, féligazságokkal, vagy egy részigazság kiterjesztésének fogásával élnek. Példaként itt áll előttünk Simon Gábor ügye, amelynek alapja – valóság. A 240milliós, eltitkolt osztrák bankszámla – létezik. Ha egy lap birtokába kerül ilyen leleplező, ellenőrzött információ, kötelessége teljes egészében azonnal közzétenni.
Ha csak nincs egyéb – saját tájékoztató, hatalomellenőrző feladatát meghaladó – célja az értesüléssel. A Magyar Nemzetnek alighanem volt, mert számítóan csöpögtette, amit tudott. A hír közlésének első napján, február 1-jén, szombaton – hét végén tehát, amikor a gyors reagálás amúgy is nehéz, lásd még a kormány által hivatalosan péntek esténként közzétett törvénytervezeteket – Bűnös százmilliók egy szocialistánál? kérdőjeles címmel közölte forrásmegjelölés, név nélkül a hírt. Csupa feltételezés: „állítólag, lehet, feltehetően, vélhetően, vetheti fel…”, miközben az ügy utóéletét tekintve, aligha kétséges, a lap már ekkor pontosan tudta, kiről, miről van szó.
A vélemény kormányozza a világot
A cél azonban nem önmagában az ellenzéki politikus leleplezése volt, hanem, hogy a kormányzó párt propagandaigényét kiszolgálják, hogy a legtöbbet kihozzák belőle a hatalom hasznára, az ellenzék kárára. A megnyílt valóságos lehetőség teljes kihasználása. Még ugyanaznap, szombat este a Hír TV is ismertette a cikket megszólítva a Fidesz szóvivőjét is, aki arra „kérte” az MSZP elnökét járjon utána, hogy a lap feltételezett információi egyáltalán igazak-e. Ha nem, akkor egyértelműen és visszavonhatatlanul cáfolja őket, ha pedig igen, akkor mondja meg, ki az érintettje az ügynek, mert a közvéleménynek tudnia kell. Abszurd az egész, de arra jó, hogy a gyanút az egész pártra kiterjessze.
A második napon, február 2-án, vasárnap, megszólal a Fidesz másik szóvivője is, tovább szőve a hálót: az MSZP elnöke itt már úgy szerepel, mint aki „újabb korrupciógyanús ügyben dugja homokba a fejét, pedig tiszta vizet önthetne a pohárba.” Sőt, nemcsak a szereplők és (választási) programjuk, hanem „a korrupciós érdekek sem változtak semmit a baloldalon, ha rajtuk múlna minden idők legkorruptabb kormányzása folytatódna” a tavaszi választások után, hiszen „minden idők legkorruptabb politikai koalíciója állt össze újra”. A negyedik napon, február 4-én, kedden aztán a lap végre kimondja, amit nyilván addig is tudott: az osztrák bankszámla tulajdonosa, Simon Gábor, a párt elnökhelyettese.
Ekkor azonban már csaknem hiába távolítják el a pártból, a frakcióból, a képviselő-jelöltségből Simont – a csalás egész demokratikus ellenzékre kiterjesztett hitét elültették mindazok fejébe, akik azt amúgy is el akarták hinni. Mire csillapul ez a hullám, érkezik a következő: ki adta ki Gyurcsány Ferenc őszödi beszédét. Előre lehet tudni, hogy ennek elültével is lesz másik. Amikor kell, mindig van másik. Ebben a pillanatban jobb, ha megtanulunk egy angol szót. A „spin” (sodrás, pörgetés) az a kommunikációs technika, amellyel valakik kitervelt narratívákat, üzeneteket próbálnak célba juttatni, hogy azok elkezdjenek széles körben véleménnyé válni, s ennek megfelelően alakítani a valóságot.
Lehet elegánsan fogalmazni, ám a lényeg mégiscsak az, hogyan vágjuk át hazugságokkal, vagy sokkal veszélyesebb féligazságokkal a másik felet, legyen az háborúban az ellenséges hadvezetés vagy békében egy politikai közösség. Félretéve a morális megfontolásokat (lehet-e jó ügyért hazudni?), hogyan hozhatunk létre virtuális valóságot, hogyan manipulálhatjuk az igazság morzsáit úgy, hogy elérjük, mind többen azt gondolják valóságnak, amit mi akarunk. Hogyan manipulálható egy közösség hangulata, ítélőképessége. Pascal már a XVII. század közepén, XIV. Lajos abszolút monarchiájában azt mondta, hogy a vélemény kormányozza a világot. Könnyű volt akkor a közvéleményt befolyásolni: a többnyire tájékozatlan tömegnek a megkérdőjelezhetetlen hatalom mutatta az utat. A demokrácia, majd a tömegdemokrácia korába lépett világ a maga iskolázott millióival minden eddiginél többet tudhat meg nemcsak saját közösségéről, hanem a világ földrajzilag tőle távollévő, párhuzamos valóságáról is.
A nyilvánosság – főként az internettel – határtalan lett, ám a közönség ezzel együtt szomorúan kell tudomásul vegye, hogy ugyanaz a gépezet, amely az ő tájékoztatását szolgálja, ugyanaz a hatalom, amelynek ő bizalmat szavaz, egyben szinte korlátlanul manipulálhatja őt. Meghamisíthatja a felhalmozódó véleményeket, akár más látszatot is teremthet velük, mint ami a valóság, és saját hatalmi érdekeinek megfelelően addig sulykolhatja ezt a látszatot, mígnem teljesen hihetőnek tűnik. A közönség pedig többször hisz, mint nem. Hinni akar, mert belefáradt a hétköznapok komor racionalitásába, az igazság folytonos, kimerítő keresésébe. A demokrácia gyermekévé szelídül vissza, úgy is viselkedik, mint ahogyan a történész Johan Huizinga az 1920-as években megírta: „A gyermetegség olyan közösség hozzáállása, amelynek viselkedése éretlenebb annál, mint amit szellemi és ítélőképességének szintje indokolna, s ahelyett, hogy felnőtté válna, a serdülőkor magatartását mutatja.” Felnövünk-e valaha?
