Az „idiótész” (idióta) a különálló egyén: a közéleti emberrel szemben a magánember, aki a közélettől távol él. A magánélet neve a régi görögben így hangzott: „idiótész biosz”. Kétségtelen, hogy a görög világban, ahol a politika a szabad ember legjobb osztályrészét, legértékesebb javát jelentette, nem sokra tartották a magánembert, az idiótát.
A keresztény világban éppen fordítva: a közemberrel, gyakran az egyházi és állami hatalommal szemben az idióta − a szent ütődött, a szent félkegyelmű, a „Krisztusért bolond” vallási típusában − rendkívüli jelentőségre tett szert, bár nyugaton valamivel kisebb hangsúllyal, mint keleten. Az egyik oldalon elég talán Assissi Szent Ferenc és az általa alapított ferences rend példáját említeni, a másikon pedig a bizánci „szalosz”-ok, vagyis szent ütődöttek, szent hibbantak tömegéből kiemelkedő Ütődött Szent András alakjára és az orosz „jurogyivij”-ek, vagyis vallási háborodottak legismertebb szentjére − Boldog Vazulra utalni, akinek nevét a Vörös téren látható bolondos formájú hagymakupolás székesegyház is viseli.
A megkomolyodott, szekularizálódott modern polgári világban a bolondságnak − mint Michel Foucault bolondságtörténeti monográfiájából tudhatjuk −, nemhogy nem maradt semmiféle becsülete, de − mint minden esztelenség és ésszerűtlenség −, devianciaszámba ment, megzabolázandó rendellenességgé, a társadalom egészséges testéből kiűzendő betegséggé vált. Mivel azonban a politika − elidegenedése és ellenséges hatalommá keményedése mértékében − mindinkább az államrezont, a bürokráciát, az adminisztratív erőszakot, a szabad ember életébe tolakodó fegyelmező, ellenőrző hatalmat jelentette, az idióta − az egyes ember, a magánember − idővel kezdte visszanyerni becsületét, ha nem is a politikusok, de a gondolkodók szemében. Az új felfogás szerint az idióta nem az izolált privátember, hanem a világrenddel szembehelyezkedő új vallási és etikai hős.
Mintaszerűen jut kifejezésre az idióta alakjának ez az antimodern, politika- és tömegellenes átértékelése két XIX. századi, egymás létezéséről mit sem tudó, de mélységesen rokon szellemű nagy író − Soren Kierkegaard és Fjodor Dosztojevszkij életművében. Soren Kierkegaard kifejezetten az idióta − az egyes ember − egzisztenciális alapállásából gondolkodott és élt, ezzel „a komikum és a nevetségesség veszélyét vonva magára”, méghozzá öntudatosan: „Vigyorgó korokban − írta − egy vallási szerző ügyeljen rá, az Isten szerelmére, hogy mindenkinél inkább kinevessék.” És valóban egész Koppenhága őrültnek nézte és nevetett rajta, még az utcagyerekek is ujjal mutogattak rá és futóbolondként csúfolták: „Nini, ott megy a Vagy-vagy! A Vagy-vagy!” − skandálták frissen megjelent könyvének címét fordítva ellene.
Kierkegaard azonban legnagyobb csapásnak, ami az embert érheti, nem a nevetségessé válást, hanem a tömeggé válást tekintette: „Ha a tömeg a Gonosz, és káosz fenyeget, egyetlen menekvés van: egyessé válni.” Ezen a ponton kiviláglik, hogy az egyes, mint afféle mentőfogalom a tömeggé válással, a névtelenséggel, az arctalansággal, a lélektelenséggel, vagyis a számszerűség dia dalával − a kalkulatív piaci és a bürokratikus állami racionalitás komolyságával − áll szemben szent őrületként, szabadító irracionalitásként. Dosztojevszkij a szó eredeti görög jelentésében nevezte regényének címadó hősét, Miskin herceget idiótának. A regény címe oroszul „Idiot”, vagyis „Az idióta”. Magyarra kissé finomkodva „A félkegyelmű”-ként fordították.
A cím valóban föladja a leckét a fordítónak: „A hülye” regénycímként esetleges, banális és félrevezető, „A félnótás” vagy „Az ütődött” pedig nem adja vissza az eredeti címben – „Az Idióta” – rejlő kettősséget: Miskin herceg környezete szemében klinikai értelemben idióta, a szerző nézőpontjából pedig vallási hős, szent félkegyelmű, a keresztény eszmény megtestesítője (a regény munkacíme sokáig „Krisztus herceg” volt). Dosztojevszkij élesen érzékelte, hogy éppen a legszentebb keresztény erények − hit, remény, szeretet, lemondás, áldozat, jóság − mennek klinikai őrületszámba a polgári világállapotban. Az evangéliumi Krisztus, ha visszatérne, ugyanúgy egy elmeklinikán végezné gyógyíthatatlan idiótaként, mint Miskin herceg. Csakhogy ez nem őket, hanem a világállapotot minősíti. Dosztojevszkij a regény előszavában „különcnek” nevezi hősét: „furcsa ember, szinte már különc.
Csakhogy a furcsaság és a különcség inkább árt, semmint jogcímet ad a figyelemre, kivált amikor mindenki a külön részek egyesítésére törekszik, meg arra, hogy valami általános értelmet találjon az általános értelmetlenségben. A különc pedig a legtöbb esetben – különálló és elszigetelt jelenség. Nem igaz? Ha nem értenek egyet ezzel az utóbbi tétellel, és azt válaszolják: »Nem«, vagy »nem mindig«, akkor talán bátorságra kapok hősöm Alekszej Fjodorovics jelentőségét illetőleg. Mert nemcsak az áll, hogy a különc »nem mindig« különálló és elszigetelt jelenség, az is előfordul, hogy olykor épp ő hordozza magában az egésznek a lényegét, csak hát kortársai valami szélvihar folytán egyelőre mind elszakadtak tőle...” Éppen erről van szó!
Mert hogy jön mindez a mai politikához? Úgy jön, hogy a politikában − etikai alapon: vallási meggyőződésből, szakmai becsületből, társadalmi igazságérzetből, a jövő nemzedék képviseletében − egyre gyakrabban lépnek föl az olyan idióták, különcök, vagyis egyesek, akik nem politikai hatalomra törnek, és nem tömegeket, hanem egyeseket akarnak megnyerni és mozgósítani azzal, hogy − agyalágyult módon, gyakran saját egzisztenciájuk, testi épségük, jólétük kockáztatásával − tanúságot tesznek a politikailag értelmetlen vagy kifejezetten káros igazság mellett. Ebben az értelemben − hogy csak a legnagyobbakat említsem −, minden kétséget kizáróan igazi idióta, politikai szempontból futóbolond volt Gandhi és Tolsztoj, Henry David Thoreau és Albert Schweitzer, Andrej Szaharov és Nelson Mandela, ahogy futóbolondnak látszik ma a ferences ideált váratlanul komolyan vevő Ferenc pápa, vagy ahogy globális idiótának tekinthető Edward Snowden, nem beszélve a greenpeace-es „ökobolondokról”, az atomerőmű-ellenes zöldek bolondságairól, vagy az alternatív baloldal olyan eszelősségeiről, mint a minimumjövedelem (basic income).
Így született meg a „közéleti futóbolond” politikai stigmája, amely arra szolgál, hogy a rendszer ellen lázadókat, az eretnekeket nevetségessé tegye és kirekessze a normális, észnél levő emberek társadalmából. De mit jelent ebben az összefüggésben észnél lenni? És mi a normalitás? Nos, mindenki tudja ezt, aki normális ember. A Transparency International legutóbbi felmérése szerint a megkérdezettek 70 százaléka mondta azt Magyarországon, hogy amennyiben korrupciós üggyel találkozna, nem jelentené (egész Európában ez a legmagasabb arány). Aki tehát korrupciós üggyel találkozik és ezt jelenteni akarja, az nyilvánvalóan idióta, futóbolond, önsorsrontó szerencsétlen. Az „idióta” diszkvalifikáló politikai stigmáját könnyen megkaphatja bárki, aki szembemegy hatalmi és üzleti érdekektől vezérelt pártjával, a korrumpálódott hatalommal, a rendszerrel, a politikai „normalitással”, a tömeghangulattal, a világrenddel és a világtrenddel.
Csak egy idióta, egy futóbolond mehet neki puszta becsületérzésből, szakmai tisztességből, emberi felelősségérzetből, személyes egzisztenciáját kockáztatva, politikai és anyagi érdek nélkül a Hatalom falának. Meg is kapja, amit megérdemel: „egy szerencsétlen NAV-alkalmazott spekulációja”; „szegény, szerencsétlen futóbolond”, „közéleti paranoiás”. De „szegény bolondnak” titulálták a tömegmédiában a magát kivágásra ítélt fához láncoló környezetvédőt vagy a korábbi köztársasági elnököt, amikor magánemberként − tehát a szó eredeti értelmében csak ugyan idiótaként, különcként − a Zengőre ment tüntetni a katonai létesítmény felállítása ellen; Don Quijote, a hibbant lovag színében tüntették fel az állami földbérletek aránytalan és igazságtalan elosztása ellen hadakozó agrárpolitikust; különcködésként, hóbortként, magánmániaként, kóros hiperaktivitásként értékelték azt az ügyszerető agilitást, amellyel munkáját az egyik nemrég távozott ombudsman ellátta.
Csakis idióta lehet, aki ennyire komolyan veszi közszolgálati feladatát. Az idiótát azért kell nevetségessé tenni, mert veszélyes: rombolja a hatalom tekintélyét, aláássa legitimitását, kikezdi stabilitását, akadályozza olajozott működését. Valóban az egyes felől érheti a legnagyobb kihívás azt a hatalmat, amely a tömegen − Kierkegaard szavaival: a „nem-igazságon”, a „nagy gyávaságon” − alapul. „Etikailag, etikai-vallási szempontból a tömeg nem-igazság, nem igazság tömegekkel, nagy számokkal hatásra vadászni, a számosságot avatni az igazság fórumává” − mondja Kierkegaard. Azért az egyes jelenti a legnagyobb kihívást a Rendszer számára, mert csak az egyes ember esik kívül a Rendszeren. Jól látható ma is, hogy minden tömeges ellenzéki politikai képződmény − párt, mozgalom, testületek, bizottságok, szervezetek −belül van a Rendszeren és még ellenállásával, harcával is a Rendszert működteti, a Rendszert tartja fenn, a Rendszert igazolja.
Épp ezért tekinti a hatalom az egyessé válást a legnagyobb veszélynek, ezért stigmatizálja bolondságként, torolja meg rendbontásként, egyszersmind példát is statuálva: így igyekszik megállítani a folyamatot, a tömegéből kiválni készülő egyeseket gyorsan visszakalapálva a tömegbe, a kiváltakat pedig idiótaként izolálva, kivonni a politikai forgalomból. A magyar maradványdemokrácia sorsa már eldőlt, és politikai síkon ezen a sorson semmiféle tömegerő − pártok, bizottságok, testületek, egyesületek − nem változtathatnak. Csakis egyesek képesek változtatni rajta. Azon választópolgárok többmilliós tábora, akik a létező demokrácia (a maradványdemokrácia) alternatívájából nem kérnek, akik egyik politikai táborhoz, tömeghez sem tudnak csatlakozni, jól mutatja, milyen sokan vannak ma az egyesek, az idióták Magyarországon, még ha ez elsősorban negatívan fejeződik is ki: a mediatizált látványosságállam, a többségi elvre épülő tömegdemokrácia megvetésében, a benne hamis módon föltett kérdések és hamis tétek és persze a tömegpártok elutasításában, a távolmaradásban, kivonulásban vagy passzivitásban.
Magyarország már nem a plurális-liberális demokrácia és az illiberális vezérdemokrácia válaszútján áll, hanem a populista többségi demokrácia és „az önkormányzásra társult partnerek közös cselekvéseként” (Ronald Dworkin) felfogott partnerségi vagy részvételi demokrácia válaszútján. Ez utóbbi természetesen őrületnek, lázálomnak tűnik ma a politikai kedélyek láthatáráról nézve. Csakis e politikai láthatárról mit sem tudó idióták hirdethetik és hihetnek lehetségességében. Mit kívánhat egy országa és világa jövőjéért idióta módon felelősséget érző idióta ebben a helyzetben? Egyelőre talán csak ennyit: világ idiótái sokasodjatok!
„Idióták” futnak „Idiótákért.” A Pussy Riot orosz punkcsapatot támogató meztelen demonstráció
