galéria megtekintése

A demokrácia kiegyenesítése

Az írás a Népszabadság
2014. 03. 28. számában
jelent meg.

Szilágyi Ákos
Népszabadság

Az euklideszi geometria közkeletű meghatározása szerint két pont között legrövidebb út az egyenes. De ami igaz az elvont geometriai térben, nem igaz a történelem terében és az erkölcsi vagy lélektani történések terében sem. Kiváltképpen nem igaz azonban a politikában, ahol inkább az a szabály, hogy két pont között a leghosszabb út az egyenes. Gyakran olyan hosszú, hogy végére sem lehet érni, vagy ami ugyanaz: a rövid út vége a hosszú semmibe hullás, végén a csattanós katasztrófával.

A radikális politika mindig ugrást jelent, és a radikális politikus félelmetes ugró hírében áll. Így aztán gyakran egész társadalmakat képes magával rántani.

A politikában az egyenes út a türelmetlenség és az erőszakosság útja, amely valamilyen történelmileg kényszerűen vagy politikailag jogszerűen bejárandó út (például a hatalomhoz vezető út vagy a demokráciához, a gazdasági felemelkedéshez vezető út) olyan mértékű kiegyenesítését és ezáltal lerövidítését jelenti, hogy ott már nem is útról, hanem egyenesen ugrásról kell beszélnünk két pont (két rendszer, két állapot, két helyzet) között. Az ugrás neve: forradalom, háború, kivételes vagy rendkívüli állapot, mely egyik percben csodának, a másikban pedig már katasztrófának látszik.

 

Persze néha a legmérsékeltebb, legtürelmesebb politikus is kénytelen ugrani. A politikai bölcsesség olykor éppen az ugrás elkerülhetetlenségének felismerésében és megvalósításában áll. A politikus, aki nem ismeri föl, hogy ugrania kell − hic Rhodus, hic salta! −, az épp az ugrás halogatásában vagy a nem ugrásban törheti ki a nyakát. Ezzel szemben a Nagy Ugrás politikusai, a futurisztikus vagy retrospektív utópiák fantasztái, a hatalom megszállottjai egyfolytában ugrani akarnak, akár kell, akár nem. Egyáltalán nem hajlandók elismerni semmiféle utat, mert minden utat túl hosszadalmasnak találnak a pokolból a mennyországba.

A Civil Összefogás Fórum arcai
A Civil Összefogás Fórum arcai
Reviczky Zsolt / Népszabadság

Ugrani kell, mert ez a legrövidebb út két pont között. A radikális politika mindig ugrást jelent, és a radikális politikus félelmetes ugró hírében áll. Így aztán gyakran egész társadalmakat képes magával rántani a mennyországnak hirdetett és hitt szakadékba. Kant nevezte a hitet az ész salto mortaléjának. Valóban, a hit nem alapozható az észre, és ennyiben az ész halálugrásának is tekinthető, de ha az egyes ember belső életének határai között marad, a misztikusok hitének eksztatikus ugrását is beleértve, nem jelent kockázatot egy egész közösség számára. Ha viszont az Istenbe vetett vallási hit helyére a politikavallások isteneibe vetett hit lép, és a politikai ész salto mortaléjára kerül sor, akkor ennek az ugrásnak − a Nagy Ugrásnak − a vége elkerülhetetlenül a Nagy Nyekkenés: a nemzeti vagy világkatasztrófa.

Nem újdonság, hogy a modern politika szinte minden kategóriája teológiai eredetű. A „politikai teológia” megalapozója, a kiemelkedő jogfilozófus, Carl Schmitt, aki sokáig a legpusztítóbb politikavallás − a nácizmus – híve volt, így fogalmazta meg ezt a felismerést: „A modern államelmélet összes jellemző fogalma szekularizált teoló giai fogalom. Ennek oka nemcsak történeti fejlődésükben van, melynek során teológiából államelméletté alakultak, mint például a mindenható isten és a politikában megtalálható teljhatalmú törvényhozó esetében, hanem szerkezetükben is...

A kivételes állapot a jogtudományban hasonló jelentéssel bír, mint a csoda a teológiában.” Mármost, ha a korlátlan hatalmú Isten analógiájára fölfogott államfő, kormányfő, politikai vezér szuverenitása − mint Carl Schmitt gondolta − éppen a kivételes állapot (rendkívüli állapot) bevezetésére való feljogosítottságában és képességében van, akkor valóságos csodatevőként kell tekinteni rá. Innen nézve a szuverenitásból sportot csináló vezérdemokrácia (Max Weber szép szavával: führerdemokratie) permanens csoda, hiszen a kivételes állapotot (rendkívüli állapotot) emeli normális állapottá, és a normális vagy rendes állapotot nyilvánítja kivételnek. Az ugrás lesz az út leküzdésének bevett vagy normális módja, az út bejárása pedig tűrhetetlen és esztelen időhúzás.

Innen nézve pontosan fogalmaz a vezéri állam lelkéből lelkedzett civil szervezet (a CÖF) képviselője, amikor tervezett vonulásukat csodának nevezi, egyszersmind pedig „zarándokútnak Magyarországért”. A kivételes állapot ugrás a politika világában, azaz: csoda. Az ugrás mint legrövidebb út − villanásnyi út − hatalom és társadalom, parancsadó hely és végrehajtó hely között, vagyis mint a demokrácia útvesztőjének átugrása ilyenformán a demokrácia kiegyenesítésének felel meg. A keszekusza magyar civil társadalom békemenettel történő állami kiegyenesítése csodatétel. A Civil Összefogás Fóruma csoda. Magyar csoda. Az állam csodája, amelynek csodájára járnak szerte a világon.

Nemcsak a pénzt, az árujavakat lehet fetisizálni, azaz isteníteni, bálványozni, hanem a politikai javakat, az ideológiai képződményeket is: a Pártot, az Államot, a Nemzetet, a Népet, a Tömeget (vagyis a számosságot) és a politikai Vezért vagy annak akaratát.

Ha a vallási korszakban a zarándokmenetek célja valamilyen szent csodatévő sírhelye vagy ereklyéje volt, akkor most a politikavallások korszakában maga a politikai zarándokmenet válik csodatévő hellyé, amelyhez országnak és világnak el kell zarándokolnia, hogy részesülhessen a politikai hit csodájában, a politikai ész mámorító salto mortaléjában. (Szerveződnek is a zarándokmenetek Lengyelország-szerte, hogy ehhez az élő csodához, a Nemzet békésen menetelő új Egyházához, új templomához elzarándokoljanak: jelen legyenek a csodatételnél, vagy legalább tekintetükkel érinthessék meg a hatalom talpig civilben menetelő szerzeteseinek százezreit, sőt millióit.)

Persze a vezeklésre felszólított Nemzetet helyettesítő, nyilvános és ünnepélyes zarándoklat (a helyettesítő zarándoklat a középkorban sem ment ritkaságszámba), a könyörgőzarándoklat a hatalomért és egy párt hatalmon maradásáért még akkor sem több tömegkulturális látványosságnál, az új politikavallás giccsénél, ha a zarándoktömeg a hatalomban és az azt megszemélyesítő vezérben úgy hisz, mint a Nemzet megváltó istenében vagy legalábbis a nemzetet az uniós szolgaság földjéről kivezető „új Mózesben”. Vallási szempontból minden politikai istencsinálás bálványimádás. Nemcsak a pénzt, az árujavakat lehet fetisizálni, azaz isteníteni, bálványozni, hanem a politikai javakat, az ideológiai képződményeket is: a Pártot, az Államot, a Nemzetet, a Népet, a Tömeget (vagyis a számosságot) és a politikai Vezért vagy annak akaratát.

A politikavallás kultuszának megvannak a maga papjai és hittudósai, megvan a maga liturgiája, megvannak szent helyei és buzgó középosztályi zarándoktömegei, élükön a rajongó legbuzgóbbakkal, akik addig menetelnek, míg ki nem menetelik maguknak a győzelem pálmáját − a zsíros állami javadalmazást, a közbeszerzési megrendeléseket, a földeket és a trafikokat, a támogatásokat és a kedvezményeket −, egyszóval a politikai üdvözülést, amely nélkül gazdasági üdvözülés nem létezik a kiegyenesített demokráciában, más néven: a neokorporatista vezérállamban, a választásos autokrácián alapuló nemzeti kaszárnyakapitalizmusban.

A választókerületek határait már kiegyenesítették, a bankok kiegyenesítése javában tart, a rezsiharc viszont már kiegyenesítette a nagy szolgáltatókat.

A teljesen kiegyenesített demokráciában minden szálegyenes: egyenesen járnak az emberek, egyenesek a gondolatok, egyenesek a politikai viszonyok (mindig az győz, akinek győznie kell, mert kezében a választási rendszert kiegyenesítő hatalom), kiegyenesedik a gazdaság, kiegyenesedik a média, az oktatás.Még a művészek is kiegyenesíthetik végre a rablótőke igájában meggörbedt gerincüket, hogy mostantól szabad ésszel, önként vegyék nyakukba az állam igáját, amely már nem lehúzó teher, hanem inkább szárnyakat adó feladat, fölemelő küldetés, és még fölemelőbb javadalmazás a bátraknak, akik mernek „szakítani − a CÖF egyik prominensét idézve − az örök szolgalelkűséggel, a seggnyalás művészetével”.

A nemzeti együttműködés szép új magyar rendszerében még sok minden nem tökéletes, még sok mindent ki kell benne egyenesíteni. Hallatszik is mindenfelől a hatalom dolgos PR-osainak, kommunikációfelelőseinek, sajtó- és médiamunkásainak, a törvényhozás parlamenti robotosainak szorgos krampácsolása: ők szedik fel a zűrzavar demokráciájában meggörbült, sehová sem vezető vagy feleslegessé váló síneket, ők egyenesítik ki a végrehajtó hatalom döntéshozói sínpályáit.

A választókerületek határait már kiegyenesítették, a bankok kiegyenesítése javában tart, a rezsiharc viszont már kiegyenesítette a nagy szolgáltatókat. Sok minden történt a Magyarországra hol ferdén, hol görbén tekintő Európai Unió tekintetének kiegyenesítéséért. Sikerrel befejeződött a történelem kiegyenesítése is: 1944. március 18-át mostantól egyenesen 1989. augusztus 20. (esetleg 2010 fülkeforradalmi áprilisa) követi, mindenféle saját szuverén történelmünkhöz nem tartozó kitérő nélkül.

A külső és belső nemzetrontók által elgörbített, gazdasági válságokban megvetemedett demokrácia kiegyenesítése a jogállami göcsörtök lefaragása, a hatalmi ágak és bogak lenyesegetése, a demokráciagörbítők jogainak a megengedhető mértékre szorítása, a girbegurba médiaszabadság és alkotmány egyenesbe tétele immáron kész tény, ami persze nem azt jelenti, hogy megállhatunk, mert „itten van a Kánaán”. Nem, még nincs itten. A Kánaánig még legalább negyven évig tart a legrövidebb út: az egyenes.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.