Életének 86. évében meghalt Gross Arnold Kossuth- és Munkácsy-díjas grafikus, festőművész, a nemzet művésze. Romániában, Tordán született, családja a II. világháború vége felé költözött Nagyváradra, Gross innen szökött át 1947-ben Magyarországra. A főiskolán Hincz Gyula, Kádár György, Konecsni György és Koffán Károly voltak mesterei, de erősen hatott rá Van Eyck, Kondor Béla és Szabó Vladimir művészete is.

Nem ismertem a fogalmat, a remekművet sem, amelynek a címében olvasható. A Budakeszi szanatórium fektetővel nagy, korláttal körülkerített teraszt mutat fenyők, hegyek környezetében, azt hiszem, az ilyet nevezték kúrterasznak boldogabb időkben. A pasztellképet mindenesetre a zöldek uralják, sárgás-könnyedtől a már-már fekete zöldig, a színek-formák ritmusa lüktet, és a korlát fehérje kísértetiesen világít. Évszám nincs a cédulán, de hogy Dési Huber utolsó korszakából van a mű, azt a témáján kívül érettsége is erősíti.

Bob Bonies, Modern Képtár, Veszprém

„Így! Most már lőhetnek… köszönöm!” Mednyánszky László, Farkas István és Nagy István az I. világháborúban, Cifrapalota, Kecskemét

Ne járjanak úgy, mint én, aki csak a harmadik látogatáskor vettem tudomásul, hogy a kilencszázhúszas berlini dada-vásár tablója úgy van ott a kiállításon, hogy nincsen ott.

Mintha az első teremben azt akarta volna demonstrálni a Leopold Múzeum, milyen háborús kiállítást nem akart, mert nem érdemes rendezni.

Zdenko Huzjan mer monokróm lenni és egyszersmind elnagyoltan festeni. Az ilyen bátorság persze ma nem ritkaság, de nála a végeredmény erőteljes, karakteres piktúra. Úgy használja a szürkés valamennyi kedélytelen árnyalatát, a félbehagyott, alig elkezdett formákat, hogy azokból mindig – majdnem mindig – szilárd és súlyos képi tartalom lesz.

Az új állandó kiállítás is franciaközpontú. Azzá rendezné eleve az általános ismeret, hiszen realizmus, impresszionizmus, posztimpresszionizmus rendre mind Franciaországban történt meg, onnan indult, de errefelé tereli maga a műtárgyörökség is.

A jól előkészített tematikus kiállítások mindig felszínre emelnek mellőzött mestereket és ritkán vagy soha nem látott műveket, ez az egyik hozadékuk.

Kétféle emlékkiállítás van. Az egyik a kirakatrendezői, amely szemezgetve-kirostálva mutatja be az életmű szebb darabjait, tökélypályát kerekítve mindenáron, a másik a tárgyszerű és a művészhez méltó, amely részletez, és nem preparál.

Ilyen volt a magyar expresszionizmus: a Fővárosi Képtár kihelyezett kiállítása pompás kis esszével nyit, amelyben remekművek mutatják az irányzat és a hazai festészet egykori viszonyát.

Kevés a fontos mű, de izgalmas és látványos a Kassák Múzeum Kassák és Kassák 2. című kiállítása. Azt a csonka évtizedet mutatja be, amelyben Kassák Lajost, a festőt halála előtt befogadták, illetve nem fogadták be itthon, és bevezették, illetve nem vezették be a nemzetközi műpiacra Európában.

Be kell vallanom, sosem jártam a portrégalériában, noha erre több évtizedem lett volna. Több évtizede azért kerülök mindig másfelé az Uffiziben, mert semmi kedvem a monotóniához, egytémájú képek tömegéhez, ismétlődő álló formátumhoz, festői öndicsőítéshez, jobb esetben következetlen kvalifikáció hoz.

Király Gábor műveiből rendezett kiállítást a Virág Judit Galéria. A tárlat betekintést nyújt a festő sajátos realizmusába. Bár minden figura torz, elnagyolt és kevéssé harmonikus, de fel kell, hogy tűnjék a mögötte lévő különös valószerűség is.