Ember Ildikó kurátor egyik nagy érdeme, hogy számolván a lehetőségekkel, nem csinált monografikus kiállítást – építve az itthoni gazdag grafikai gyűjteményre, éppenséggel megpróbálhatta volna –, hanem korszakfoglalatba helyezte a mesterműveket. Értelmezte, felvezette, viszonyította azt a festészeti csúcsteljesítményt, amelyet Hollandia XVII. százada produkált. Először a történelem-, majd társadalomismertetéssel. Az első terem megidézi azt a világtörténelemben addig nem volt háborút, forradalmat és hódítást, amelynek eredménye a független polgár-Hollandia lett, a második ennek a társadalomnak a megteremtőit és termékeit, a holland polgárt. Portrékkal – köztük a „mi” Ruyter admirálisunkéval, a prédikátor-szabadítóéval –, térképpel, delfti fajanszcsempével és ötvösművekkel is. Ám akármennyi is a konkrétum, tárgy, jó szemléltetés, teljes körű tudósítást a kor Hollandiájáról a festészettől kapunk.
A holland polgár által vásárolt, holland polgárfestő festette vásznakról és tölgyfa táblákról, amelyek e kétszeresen profán és kétszeresen szekuláris feltételek között születtek. És ábrázolnak disznóölést és kocsmajelenetet, bordélyt és istentiszteletet, a polgári jólét csendélettárgyait és a szegénység attribútumait. Tárgyszerűek, meghitt-meggyőzőek, manipulációtól mentesen realisták. Olykor – nem ritkán – vaskosak. De ha itáliai eszményeken nevelkedett ízlésünket meghökkenti, hogy az árkádiai békéjű pásztorlánynak úgy piszkos a meztelen talpa, mint a valóságban, a tűzhely körüli családi jelenetben meg egy férfi hány, gondolhatunk éppen arra, hogy a nagy Rembrandt tékozló fiújának is ronggyá feslett a lábbelije az Ermitázsban, és Ganümédésze Drezdában úgy csurrant a levegőbe, ahogyan egy elrabolt kisfiúnak ijedtében csurrantania kell.
Kismester, életkép meg világnagyság és főmű között nincsen merev határ, a megbízható, egyenletes minőség meg a különleges festői teljesítmény a legtermészetesebben vegyül össze. Már a történelmi traktus olyan művekkel készít fel, mint az ifjabb Van de Velde hadihajó-históriai részletességet szárnyaló tengerpiktúrával magasba emelő vászna, az életmódra koncentráló traktusok ragyogó csendéletei között meg egyebek közt Kalf csendülő porcelánja, derengő Nautilus-serlege és kivált tobzódó citromhéja mutat rembrandti minőségeket.
Ugyancsak telitalálat a vallási szekció bemutatása a Rembrandt-művek előterében.
Ha eddig nem, itt, a katolikus képek kontrasztjában tökéletesen megmutatkozik a holland piktúra tárgyszerű költészete, a feudális-ellenreformációs európai barokk meg a polgári-holland barokk különbsége. Utrecht katolikus marad, következésképpen katolikus, azaz itáliai vagy flamand hatású lesz a festészete is; Krisztus sírbatétele rubensesen teátrális, Máté elhívatása tényleg mintha Caravaggio római ciklusából érkezett volna, kissé túlszínezve. Ehhez képest a húszesztendős Rembrandt mór keresztelője szikár, tömör, tárgyszerű, ha a kompozíciója még nem feltétlenül megnyugtató is.
Két évvel korábban A szemüvegárus amúgy németalföldi módra józan és ironikus, hogy a 23 éves kori Önarckép már hiánytalanul Rembrandt legyen. Azaz: valóságlátó, jellemismerő, cseppet sem tapintatos és elementárisan festői. A németalföldi realizmusnak, a holland valóságtiszteletnek átlényegítése, magasabb régióba emelése megtörtént. Ezt sugározza a kamasz Titus derűs poézise és bravúros megvilágítása, a felnőtt Titus enyhén dülledt szemeit fenséggel kompenzáló vörösbarna haj és barnásan rőt köpeny, az öregkori firenzei Önarckép lélektanilag-festőileg szemcsés volta s kivált a Lány az ablakban plasztikus és lélekábrázoló, meleg színektől uralkodói és megejtően gyöngéd portréja.
A mesteréletmű, amelyet ilyen rendezésben húsz képből is meg lehet ismerni.
A KIÁLLÍTÁS MEGTEKINTHETŐ: Rembrandt és a holland arany évszázad festészete, Szépművészeti Múzeum
Nyitva: február 15-ig
