Az csak egyik eszköze – jó eszköz –, hogy minden Firenzéből érkezett arcképhez mellékel egy-egy saját művet. Markóhoz olasz tájat, Szinyeihez magyart, Laknerhez nagy korszakának Rembrandt-tanulmányát – képeket, amelyek megtörik a portré hátán portré firenzei ritmusát.
Ettől lesz az alkalmi gyűjtemény élvezetes. Tanulságos pedig attól a szemlélettől, a szemléletet hangsúlyozó rendezéstől, amely tárgyalja és bemutatja, de egyáltalán nem mitizálja ezt a különös panteont.Ha a gyanútlan néző úgy véli, az Uffizibe kerülni portréval maga a halhatatlanság, ha hajlamos azt hinni, hogy a Vasari-folyosó falaira jutni csak kvalitás, vitathatatlan festői érdemek alapján lehetséges, a Várpalotában árnyaltabb képet kap.
Felettébb érdekes tanulmányt lehetne írni az olasz művészetpolitika száz esztendejéről is, akár a magyar portréanyag alapján.
A vendégkiállítás korrektül szétválasztja az Arno partjára kerülés mikéntjeit. Akik felkérést kaptak. Felajánlások. Vásárlások. Ilyen kellemetlenül tárgyszerű szekciócímek alá kerültek a magyar kiválasztottak, és a szöveges ismertetések még tovább árnyalják a bekerülés és bent maradás nem feltétlenül éteri történeteit.
Rippl-Rónai vörös barétos, pompás remeke bármely arcképkiállítás fődarabja lehetne – de nem biztos, hogy akkor is e gyűjteményben látjuk, ha egy olasz műkritikus, a velencei biennálét alapító Vittorio Pica nem veszi szakmai pártfogásába. Pica ajánlotta Perlmuttert, Csókot, az olasz kultuszminiszter Horovitz Lipótot, Boskovits művészettörténész-professzor Laknert.
És ez még mindig a felkértek kategóriája. Messze megkülönböztetve a Felajánlások szekciójától, amelyben természetesen csak azok az önjelölések láthatók, amelyeket végül is elfogadott a képtár. A ki tudja hány visszautasításról tapintatosan elfeledkezik a história, de a kiállításrész így sem az erény és a minőség diadala.
Barabás Miklóst – ki tudja, miért – nem tartotta méltónak a római képzőművészeti tanács, késő biedermeier arcképe csak egy világháborúnak és a véletlennek köszönheti, hogy Itáliában maradt, ellentétben a csaknem amatőr Kotász Károllyal, akit konzulátusi tisztviselő unokaöccsének sikerült beprotezsálnia a halhatatlanságba.
Röviden: felettébb érdekes tanulmányt lehetne írni az olasz művészetpolitika száz esztendejéről is, akár a magyar portréanyag alapján. Ha aztán a budapesti néző sikerrel lebeszélte magát arról, hogy számon kérje olyan nagy mesterek képviseletét, amelyeket hiába kér számon, ha tudomásul veszi egy véletlen gyűjtemény esetlegességeit, érdekes látnivalókat talál.
Ötletes, színes alkalmi rendezvény. Az egyik falon ugyan patetikus Lakner-idézet –„Mától kezdve engem már soha nem fognak elfelejteni, mivel az önarcképem a világ egyedülálló műgyűjteményének részévé vált” –, de ilyenkor érdemes gondolni például az előtér Angeli Henrikjére. Aki egyébként élt 1840-től 1925-ig.
