Három esztendő és az európai figyelem. Egy nyugat-berlini katalógus jelzi a jól szemléltető válogatásban azt a hatalmas érdeklődést, amely a hatvanas években kezdte felkutatni, újraértékelni és kanonizálni a századelő klasszikus avantgárdját, s benne – ez volt az újdonság – Kelet-Európáét, a keleti Közép-Európáét.
A katalógus ugyan hatvanhetes évszámot visel, és az érdeklődés hamarabb elkezdődött, de még mindig jó dokumentuma annak a bonyolultan sokféle indítéknak, amelyet nehéz volt akkor is, most is elemeire bontani.
Erről szól egyfelől a mostani kiállítás. Az ostobaságról, a kisszerűségről, a következetlenségről és a gyávaságról – egészében a többszörös kártételről.
Az egzotikus ismeretlen izgalma? Eladdig a cseh, magyar és román avantgárdra valóban nem sok figyelmet fordított az egyetemes történetírás és a közös kontinentális tudat. Műkereskedelmi előnyök? A történtek azt bizonyítják, hogy a szakmai felértékelés és a forgalmazási árak, mint mindig, akkor sem voltak függetlenek egymástól. Ami pedig a politikai hasznot illeti, elegendő tudni, hogy a térségben a lengyelekét kivéve minden akkori hatalom mellőzte, letagadta, ha nem éppen üldözte a saját (természetesen: szocialista-forradalmár) egykori avantgárdját. Azaz hálás politikai gesztus (is) volt mindezt Nyugaton prezentálni.
A magyar hatalom ebben igazodott. Kassáknak kilencszázhatvanban nyílt meg az első párizsi kiállítása Vasarely pártfogásában a De nise René galériában, hatvankettőben, hatvanháromban ugyanott, aztán az évtizedben sorra Münchenben, Londonban, Kölnben, és az apparátusban mindig akadt tényező, aki-amely akadályozta vagy próbálta akadályozni, mindenesetre keservessé tenni ezeket a vendégszerepléseket. Erről szól egyfelől a mostani kiállítás. Az ostobaságról, a kisszerűségről, a következetlenségről és a gyávaságról – egészében a többszörös kártételről.
Mert azt a művészetpolitika barázdálatlan absztraktellenessége sem magyarázza például, miféle öncélú gonoszság működött akkor, amikor a művek már kint voltak, de a kiállító nem kapott útlevelet.
Az abszurditás természetesen meghozza az elképesztő eredményét. Az itthon rekedt Kassák műveire a Párizsban lévő Bálint Endre rak jelzést, Kassák saját szignatúrája meg biankó papírokon kerül ki, s megy „hitelesíteni” kompozíciókat Bázelbe. Őszinte, korrekt, méltó kiállítás. Nem csak az újragyártott műveket mutatja be, mindazokat, amelyek a tízes–húszas évek avantgárd folyóiratainak illusztrációiból lekopírozva válnak „autentikus” grafikává. Felsorakoztatja az előidézett eszement helyzet, a forgalom és kelendőség torz, de logikus következményeit is, a rendre legyártott Kassák-hamisítványokat.
Valamint a korszak festménytermését, elsősorban a Denise René Galériában egykor kiállított műveket. Jobbára nonfiguratív képeket az ötvenes évek végéről, a hatvanasok elejéről, amelyek egyebek közt azért nem közelítik meg a korai grafikák, s kivált az itt korábban kiállított tipográfiák kikezdhetetlen tisztaságát, szép fegyelmét, mert lazák, következetlenek.
Amilyenek a festeni sosem tanult festő, a festészethez mindig csak válsághelyzetben forduló író-szerkesztő-vezér munkái lehetnek. Ecsetkezelésük nem kikezdhetetlen, kontúrjaik bizonytalanok, az ötvennyolcas Szürke víziót leszámítva gondolatiságuk mesterkélt. Bizonyítván mindazt, amivel Korniss Dezső a festő Kassákot egykor jellemezte: „Ő – ha volna ilyesmi – a konstruktivizmus primitívje”.
