Mint a szolnoki alapító Pettenkofen érzékeny, vázlat voltában plein air frissesség látszatát keltő tája, mint Tornyai talán sosem látott kokárdás figurája Vásárhelyről. S bizony e kategóriába kívánkozik Szalay Ferenc idestova ötvenéves Téesz-közgyűlése is a hódmezővásárhelyi MSZP tulajdonából.
A példasor esetlegességében is mutatja, hányféle kort, témát, stílust és tartalmat kellett kiemelni és összerendezni abból a kétszáz esztendőből, amelyet az alföldi művészet áttekintésére a kiállítás alcíme meghatározott. Melyik kor Alföldje, kinek, melyik közönségnek az Alföldje, mely világnézetnek, stílusirányzatnak, műfajnak, műágnak tárgya, ürügye, megtestesülése – a kérdések megállíthatatlanok.
Eleőd Ildikó kurátor úgy kívánt rendet szervezni a sokasodó és gyakran össze nem mérhető jelenségek között, hogy a kínálkozó főleg piktúrát a tájfogalom három megközelítése köré csoportosította.
A koncepció megnyerő, Eleőd felvezető szövegei imponáló felkészültségről, gondolati eredetiségről győznek meg, ráadásul a hármas elméleti tagolás akarva-akaratlanul vállalja a kronológiai következetességet is.
A táj mint szimbólum fejezet értelemszerűen a tizenkilencedik századot sűríti, hiszen festő és közönsége a nemzet, a szabadság, a romlatlan nép valóságát és jelképét keresi a képben; Markó gémeskútjában, a Spányi-féle pusztai naplementében és persze a csárda-betyár életképekben Lotztól Munkácsyig.
A gyűjtemény a következő részében a tájat mint konkrét témát és mint az élet, a társadalom keretét kívánja bemutatni, s mindezt – nem tehet egyebet – egyéni stílusok, egyéni kvalitások mellérendelése és ütköztetése révén. A feladat azonban úgyszólván megoldhatatlan.
Egyértelműen látható, hogy a túlméretezett műmonumentalitás, az aktuáltémákra kényszerített idegen manírok közül Szalay Ferenc festészete magasodik ki.
Nemcsak azért, mert Tornyai Bús magyar sorsa közelébe csak kevésbé jelentős, nyilván az utóbb megismert leletekből származó tájábrázolások jutottak, smert Kosztát kevéssé feszesművek képviselik.Megkerülhetetlen az a nem kevés ellentmondás is, amelyek az egységesen alföldinek ismert életművek között, mi több, egy-egy életművön belül is feloldást és egyeztetést kívánnak.
Magyarán: a kiváló koncepció az írott szövegekből olvasható ki, s kevésbé az egyébként színes-változatos válogatásból. Annak, aki értékeli az előbbit, látnia is kell, hogy ekkora vállalkozáshoz, egy ilyen nagy időszak ennyire előzmények nélküli feldolgozásához több tér, mű, esetleg részkiállítás szükséges.
Jelen keretek közt olyan benyomást kelt a látnivaló, mint egy régi képeslap. Amelyen kockákban ott volt egymás mellett a nagytemplom, a városháza és a főtér, csak éppen az egészből nem kerekedett ki a helység karaktere.
Biztató bizonyíték a maga negatívumai ellenére a kiállítás harmadik, jól körüljárható, tagolt és összpontosító része. A kurátori szöveg itt is példásan foglalja össze az Alföld negyvenöt utáni politikai, gazdasági és – kivált a Vásárhely körül bekövetkezett – művészeti változásait, és a leírás tartalmasságával meglehetősen kevéssé kvadrálnak aztán a bemutatott kvalitások.
De egyértelműen látható, hogy a túlméretezett műmonumentalitás, az aktuáltémákra kényszerített idegen manírok közül Szalay Ferenc festészete magasodik ki, amely felelős-keservesen, szociografikus konoksággal úgy tudott téeszkorszakot ábrázolni, hogy temperái és olajtemperái valódi képek, élvezhető-élhető művek maradtak.
