Hétfőn este nézte meg Fáy Miklós a Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek című nagyregényéből Morcsányi Géza által színpadra írt változatot a Radnóti Színházban. Valló Péter rendezésével – mondjuk úgy – nem tudott teljes szívvel azonosulni.

Kedvenc jelenetem a Gladiátor című filmben, amikor a római nép VIOLENTIA feliratú sokszorosított szórólapokat kapkod szét, röpke 1300 évvel Gutenberg előtt. Az ember nem nagyon érti, hogy Ridley Scott, mielőtt egy ilyen nagyszabású filmbe belekezd, miért nem konzultál valakivel, akinek legalább halvány fogalmai vannak a történelemről.

Időnként azt érzem, hogy Mahler halálra nyerte magát a zenei világban, ő lett a mérték, egy zenekar vagy egy karmester akkor válik profivá, ha már Mahler sem okoz gondot neki, egy turnézó társulat úgy mutatja meg, mire képes, hogy Mahlert hoz magával.

Voltaképpen mindennel egyet lehet érteni, amit a két hölgyike előadott. Azzal is, hogy eljátszottak valami díva-párviadalt, mert ezzel életet leheltek egy amúgy meglehetősen döglött formába, amit általában klasszikus (jelen esetben barokk) zenei hangversenynek nevezünk.

Ha van alkalmatlan helyszín, akkor ez az. Lumen Kávézó, egy ablakos helyiség és egy másik, amelyikben a pult van. Sörre, borra, kávéra nyilván kiváló, de operára aligha.

London és New York után máris Budapest következett még a létező szocializmus idején

Egy szerelem története: a férfiForgalmazó: Vertigo Média

A Metropolitan élő közvetítései mellé jött meg végre Magyarországra a Covent Garden, a helyszín nálunk továbbra is elegáns, most éppen a Vigadó, nem megyünk be a plázamozikba, kólával, kukoricával, pedig a világ számára a közvetítések ezt sugallják. Az operától sem kell félni.

Ne tévedjen senki, aki most leesett állal bámulja a Virtuózok című műsort: a zenei versenyeket már feltalálták. Méghozzá jó régen, valaha Marszüász Apollónt akarta legyőzni, később Bach elől futott meg Louis Marchand, nehogy kiderüljön az igazság, de összeeresztették Lisztet és Thalberget is, azzal a furcsa eredménnyel, hogy Thalberg a világ legjobb zongoristája, Liszt pedig az egyetlen.

Lecsukódó szemhéjak, lefittyedő ajkak. A Habsburgok nem bánták, hogy Velázquez olyanra festi őket, amilyenek. Ő pedig elkészítette a képeket, hogy előbb elküldhessék Madridból Bécsbe, milyen is a jövendőbeli menyasszony, majd kikerültek a falra. Most Bécsben láthatók.

Rengeteget tudunk a csütörtökön elhunyt Mike Nicholsról, csak nem mindig voltunk tisztában azzal, hogy ezt róla tudjuk. Rendező abból az időből, amikor Amerikában még senki sem nézte meg, ki is rendezte a filmet, amelyre jegyet váltott. A szereplők számítottak, ahogy többé-kevésbé, de árnyaltabban ma is.

Miért volna kihagyhatatlan? Ugyanaz a téma, ami már annyi Woody Allen-filmben, szerelem, egy idősebb pasas, akibe beleszeret egy csinos,fiatal lány, nyilván van valami életrajzi alapja nála, a művelt közönség meg arra vágyik, hogy nála is legyen valami életrajzi alapja.

A Berlini Filharmonikus Zenekar a MüPában

József-legenda, azt értem, de vajon melyik Józsefnek a legendája? Nincsenek benne álmok, sem testvérek, sem leszállás a börtönbe, sem feltámadás. Eleinte még József sincs benne, csak Mr és Mrs Potifár, akik kifürkészhetetlen arccal unatkoznak, miközben valami gyermek kiszavazós verseny folyik, a továbbjutók kapnak egy sapkát, a kiesettet meg sakálfejű istenek viszik be a függöny mögé.

Amikor a King's Singers koncertjén bemondják, hogy a következő szám szövege a legnépszerűbb Shakespeare-szonett, nincs is szükség, hogy befejezzék a mondatot: az vagy nekem, mint testnek a kenyér.

Fáy Miklós a Művészetek Palotájában tegnap meghallgatta a régizene apostola, John Eliott Gardiner vezette A Forradalom és Romantika Zenekarát (Orchestre Révolutionnaire et Romantique), és úgy érezte, igazuk van, ha állva játsszák a zenészek Beethoventől az Ötödiket, mert a közönségnek is nehéz ülve maradnia.

Tudom, hogy teljesen fölösleges a magyar filmcímek miatt idegeskedni, egyrészt már sokan megtették, másrészt a címek sorsa akkor dől el, amikor még nem is biztos, hogy a forgalmazó látott akár egy kockát is az alkotásból, de azért jobb volna, ha meg lehetett volna menteni a nevet az Egy szerelem története című semmitmondás helyett.

Elvis él és Costellónak hívják, angol és rengeteg dalt írt, ő maga most négyszázat mondott a MüPában, de lehet, hogy van az ötszáz is. Elég furcsa, hogy nálunk ettől még nem nagyon ismerik őt, és hivatalos oldalakon is az jelenik meg róla, hogy olyan számokat is írt, mint a She, amit viszont Charles Aznavour írt, ő csak elénekelte a Sztárom a párom stáblistája alatt. Nem mintha nagyon görcsölne ettől, akármekkora dalszerző, szívesen műsorra tűzte a Shet is, Bob Dylant is, egy Beatles-számot és a Szomorú vasárnapot, egészséges lélek.

Biztos mindenki emlékszik arra a történetre a Dekameronból, amikor valaki az igaz vallást keresi. Elmegy Rómába, látja, hogy a papok milyen életet élnek, mennyi a bűnük, mennyire kéjvágyók, kapzsik, korruptak és azonnal megkeresztelkedik. Ha egy vallásnak ennyire hitványak a legfontosabb képviselői, és a vallás maga mégis létezik, annak nem lehet más oka, mint hogy ez az igaz út Istenhez.

Mozart: Cosí fan tutte – Magyar Állami Operaház