Vetített bájak

A Metropolitan élő közvetítései mellé jött meg végre Magyarországra a Covent Garden, a helyszín nálunk továbbra is elegáns, most éppen a Vigadó, nem megyünk be a plázamozikba, kólával, kukoricával, pedig a világ számára a közvetítések ezt sugallják. Az operától sem kell félni.

Egy kicsit most mégis félni kell, a szokottnál érintettebbek vagyunk, a Szerelmi bájitalban Belcorét Molnár Levente énekli. Nagyon szép az előadás, és talán jobb napjaiban lendületes is, olasz vidék, szalmabálák, motorbicikli, traktor, kartonruhák. Meg, persze, egy szerelem története, nem nagyon bonyolult változatban. Amíg a fiú szereti a lányt, addig lány nem szereti viszont a fiút, amikor a fiú nem mutatja az érzelmeit, összejön a parti. Nem olyan nagy bölcsesség, a magam részéről nem is hiszek benne, de nem mindig az operák szövegkönyvéből kapjuk az élethez az útravalót.

A közvetítés legelső tanulsága, hogy egy operaelőadás ma is, a látvány uralmának idején is leginkább karmesterkérdés. Nem kételkedem a meglepően fiatal Daniele Rustioni tehetségében, de ehhez egyszerűen kevés, ez nem csak lapátolás és hajak rázogatása, hanem Donizetti, éreznie kellene a ritmust, a vígoperához szükséges rugalmasságot, a zene életét. Ha érzi is, nem tudja átvinni, lendületesen, de egyhangúan megyünk végig a darabon, és a Covent Garden zenekara nem osztályon felüli, ha nincs rákényszerítve: ha ilyen gikszersorozatot fújna a trombitás Szegeden, a fejét követelnénk. Így inkább röhögünk rajta, sikerült a legalkalmasabb pillanatban megremegnie, 600 helyszínen hallgatják a világban, mire képes.

A közvetítés egyébként magas színvonalú, ami a képi megvalósítást illeti, legalább olyan jó, mint a Metropolitanből érkező anyag, vagy ha a legutóbbi Sevillai borbélyhoz hasonlítjuk, akkor sokkal megbízhatóbb, nincsenek válságmásodpercek. A hangban túl sok a mély, puffog kicsit a terem, nem tudom, hogy ez nálunk dőlt el, vagy ez megy mindenhol. A színpad széli mikrofonok elhelyezkedése miatt aki a színpad hátsó részén van, eléggé elvész, a tenornak viszont mintha volna külön mikroportja is a fejére szerelve, mindenesetre ő egyenletesebben szól.

Van egy elég jól éneklő, de nagyon színtelen és unalmas verébszoprán, Lucy Crowe, van a sztártenor Vittorio Grigolo, aki csak kicsit játszik mindent túl, de hangban a helyén van. Azt hiszem, ő az első nemzetközileg magasan jegyzett tenor, akinek tetoválás van a karján, le is alapozzák, de a reflektorfényben átüt. Molnár Levente azt hozza, amit szokás, izgulni nem kell, de nem is érdemes, első osztály, nem több.

Aki több, az Bryn Terfel, visszahízva, megemberesedve, hangjakopottan, és mégis minden pillanatában súlyosan, pontosan, higgadtan és tökéletesen. Beleül a szerepbe, szórja a poénokat, kényelmesen és magától értetődően. Gondolom, vagyunk még így páran: ha jó, mély hangú komikus énekest látunk, akkor Gregor József idéződik fel. Ennél nagyobb dicséret most nem is jut eszembe Terfellel kapcsolatban: ő a világ Gregorja.  

Donizetti: Szerelmi bájital – a Covent Garden előadásnak élő közvetítése a Vigadóban

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.