Időnként azt érzem, hogy Mahler halálra nyerte magát a zenei világban, ő lett a mérték, egy zenekar vagy egy karmester akkor válik profivá, ha már Mahler sem okoz gondot neki, egy turnézó társulat úgy mutatja meg, mire képes, hogy Mahlert hoz magával.
Soha nagyobb bajunk ne legyen, csak néha kellene jelezni, hogy nem ő az egyetlen, hogy egy Haydn-szimfóniából ma éppenséggel sokkal több dolog derül ki a zenészekről, mint ebben a bujkálni való zenei erdőből, és ott vannak azért a világban, lehetőség gyanánt Schumann, Mendelssohn, Csajkovszkij, csupa érdekes figura.
Persze, nem a legjobbkor mondom, a Bécsi Filharmonikusok vendégsége egy előre eldöntött ráadással vagy eléadással kezdődött, Mahler 5. szimfóniáját Vanhal D-dúr nagybőgőversenye előzte meg, vélhetően azért, hogy hazánk fiát, a zenekarban játszó Rácz Ödönt szólistaként hallhassuk, kedves gesztus. Akkor is kedves, ha a koncert így szétszedhetetlenné vált, körülbelül húsz perc zenélés után már szünetet kellett hirdetni, ahol mindenki megbeszélhette, hogy Vanhal nem Mozart, amit nehéz is volna tagadni.
Ehhez a közmegegyezéshez azonban a Filharmonikusok és mostani karmesterük, Michael Tilson Thomas meggyőződésmentes muzsikálása is kellett, mintha mindenki arra hajtott volna, hogy leleplezi Vanhalt, leszámítva, természetesen a szólistát, aki rokonszenves szerénységgel és természetességgel, hangszerével egymásnak dőlve szlalomozott végig a versenyművön. Közben, hogy még alávalóbb legyek a hallgatótársaknál, végig arra gondoltam, hogy Rácz Ödön szépséges tónusa ellenére is sokszor hamisan húzza, és hogy a Fesztiválzenekar színeiben játszó Fejérvári Zsolt valószínűleg lelkesebben és pontosabban bőgőzné el a darabot. Kár, hogy csak valószínűsíteni tudom mindezt, nem voltam ott az októberi hangversenyeken, magamra vetek.
